HVG: Többen is feszegetik mostanában az atomsorompót. Észak-Korea, miután bejelentette kilépését az egyezményből, majd azt, hogy van atombombája, most azt állítja: kísérleti robbantásra készül. Irán a nyugati tiltakozás dacára folytatja atomprogramját. Nyitott volna az út az atomenergia békétlen célú felhasználása előtt?
M. L.: Valóban komoly gondok vannak, de remélem, nem jutunk el odáig, hogy az aláíró országok megkérdőjelezzék az egyik legfontosabb nemzetközi megállapodás, a 35 éve működő atomsorompó-egyezmény létjogosultságát. Az 1968-ban megkötött és két évvel később hatályba lépett alku lényege ugyanis az volt, hogy a nukleáris fegyverekkel rendelkező államok vállalták: segítik az atombombáról lemondókat a nukleáris energia békés célú felhasználásában. Know-how-t, technológiát adnak át atomerőművek építéséhez - ezzel a feltétellel juthatott hozzá Magyarország is a paksi berendezésekhez -, gyógyászati, mezőgazdasági alkalmazásokhoz. A 188 állam által aláírt egyezmény majdhogynem univerzális, csak India, Pakisztán és Izrael nem részese, Észak-Korea státusa pedig vitatott. Mára csökkent az alku vonzereje. A békés technológiákat már mindenki megszerezte, aki akarta. Ráadásul most már a békés célokra alkalmas dúsított urán további dúsításával el lehet jutni az atombombához szükséges anyaghoz. Az észak-koreaiak például azzal fenyegetőznek, hogy egyik, nemrégen leállított atomerőművük üzemanyagrúdjaiból vonnak ki plutóniumot, amiből akár négy-öt atombombát is elő lehet állítani.
HVG: Ha atomhatalmak - mint India és Pakisztán - cseperedhettek föl az atomsorompón kívül, akkor azért mégsem olyan nagyon hatékony ez az egyezmény...
M. L.: Ez tévedés. A hatvanas évek elején még olyannyira feltartóztathatatlannak tűnt a nukleáris fegyverek terjedése, hogy az akkori amerikai elnök, John Kennedy azt jósolta: az ezredfordulón húsz-egynéhány országnak lesz atombombája. Most mégis az öt, az egyezményt eleve ilyenként aláíró hatalom - az USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína - mellett csak az említett két országról állítható biztosan, hogy van atombombája. Izraelről sokan feltételezik, de maga nem mondta ki. Észak-Korea pedig állítja, hogy van neki, de ezt sokan nem hiszik el. Mindent összevetve, jóval kevésbé aggasztó a helyzet, mint amilyennek négy évtizede gondolták. Még akkor is, ha hozzátesszük, hogy az egyezményt aláíró atomhatalmak annak idején azt is vállalták, hogy lépéseket tesznek a nukleáris fegyverek teljes fölszámolására. Ez ma legalább annyira illuzórikusnak tűnik, mint akkor.
HVG: Remélhetik-e egyáltalán az aláírók, hogy a kívül maradt államok is csatlakoznak?
M. L.: India és Pakisztán képviselői - persze csak informális alkalmakkor - tréfásan azt mondogatják, hogy ők örömmel csatlakoznának, de kizárólag nukleáris hatalomként. Ezt a szerződés nem teszi lehetővé, a részes államoknak pedig nem áll szándékukban ily módon átalakítani a szerződést. Izrael pedig csak úgy válhatna részessé, ha minden nukleáris létesítményét megnyitná a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség, az IAEA ellenőrei előtt, hogy meg lehessen győződni róla, nincs atomfegyvere. Ezt nem teszi meg.
HVG: Ha Izrael nem hajlandó nemzetközi ellenőrzésnek alávetni magát, nyilván a muszlim országok atométvágyát is nehezebb fékezni.
M. L.: Ez a most folyó - egyébként ötévenként egyszer megtartandó - felülvizsgálati konferencia egyik kulcstémája, mellyel éppen az általam vezetett főbizottság foglalkozik. Az arab országokra nagy nyomás nehezedik, hogy adjanak a jelenleginél szigorúbb biztosítékokat. Például fogadják el az úgynevezett kiegészítő jegyzőkönyv előírásait, amelyek alapján bármikor bármely létesítményüket ellenőrizhetnék az IAEA emberei. Ám ők azt mondják, csak akkor hajlandók belemenni ebbe, ha Izrael is megnyitja minden nukleáris létesítményét az ellenőrök előtt. Ha ilyenre nem is, de arra India és Pakisztán is hajlandó, hogy atomsorompón kívüliként is beengedje létesítményeibe az IAEA megbízottjait.
Már beírta magát a diplomáciatörténetbe az Ózdon született és a budapesti közgázon a nemzetközi kapcsolatok szakon 1982-ben diplomát szerzett karrierdiplomata. Némi tanársegédkedés, illetve amerikai egyetemi kurzusok elvégzése után Molnár két évig kutatóként, majd a külügyminisztériumi szamárlétrán tempósan fölfelé lépegetve dolgozza bele magát a leszerelési kérdésekbe. Miután Phenjan kilépését az atomsorompó-egyezményből a részes államok egyik fele elfogadta, a másik meg nem, az aláírók 2003-as konferenciájának elnökeként Molnár bejelentette, hogy Észak-Korea névtáblája az ő "őrizetében" marad. A konferenciaelnökök máig a "Molnár-formulával" írják körül a távol-keleti kommunista rezsim továbbra is bizonytalan státusát. Molnár 40 évesen már helyettes államtitkár volt, egy évvel később New York-i főkonzul, majd ugyanott a magyar ENSZ-képviselet vezetője egészen idén tavaszig. Azóta a külügyminiszter különmegbízottja.
HVG: Arra viszont egészen a közelmúltig nem volt példa, hogy valaki kilépett volna a szerződésből. Mi értelme van az egésznek, ha a megszerzett nukleáris technológiával csak úgy ki lehet sétálni, amint azt Észak-Korea tette?Molnár László
M. L.: Kétségtelen, világszerte több állam árgus szemekkel figyeli, mi történik Észak-Koreával, érdemes-e követni a példáját. Phenjan úgy tekinti magát, mint aki nem részese a szerződésnek, rendelkezik nukleáris elrettentő eszközökkel, tehát már nem lehet hozzányúlni. A nemzetközi közösségnek nagyon óvatosnak kell lennie abban, hogy meddig megy el Észak-Korea megszorongatásában, mert a környező országok, elsősorban Dél-Korea és Japán egyszerűen félnek. Szöul ott van Észak-Korea közvetlen közelében, s egyetlen atomeszköz elég lenne arra, hogy milliók pusztuljanak el. A kilépés ugyanakkor az egyezmény szerint minden állam elidegeníthetetlen joga, ha "legfőbb nemzeti érdekeit veszélyeztetve" érzi. Észak-Korea 2003 januárjában erre hivatkozva lépett ki, miután George Bush amerikai elnök a "gonosz tengelyéhez" sorolta. Phenjan később a másik "gonosz" ország, Irak megtámadtatásával is indokolta, hogy szüksége van nukleáris elrettentő erőre. A kilépés árát mindenesetre meg kellene emelni, ám lehetőleg anélkül, hogy módosítanánk a szerződést, ettől ugyanis mindenki tart. Egy német-francia javaslat szerint a kilépni szándékozó államot kötelezni kellene mindazon békés célú nukleáris eszközök megsemmisítésére, amelyekhez az egyezmény jóvoltából hozzájutott.
HVG: És arra is van ötletük, hogy miképpen lehetne ezt betartatni? Egyáltalán: hogyan lehet az egyezmény megsértését bármilyen esetben megtorolni?
M. L.: A szerződés komoly gyengéje, hogy nincs "foga", hogy megszegésének megtorlását csak áttételesen lehet megkísérelni. Betartását az IAEA ellenőrzi, emberei ott vannak minden atomlétesítménynél, mérőeszközeik be vannak építve. A legkisebb riasztó jelre jelentést tesznek a kormányzótanácsnak, amely kivizsgálja az ügyet, s ha úgy gondolja, az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) elé terjeszti, amely aztán szankciókat alkalmazhat. Észak-Koreáról 2003 elején a BT - az állandó tagok megosztottságából fakadóan - nem jutott dűlőre.
HVG: Megsérti-e Irán az atomsorompó-egyezményt azzal, hogy - mint külügyminisztere a mostani konferencia elején bejelentette - folytatja átmenetileg szüneteltetett kutatási programját?
M. L.: Irán esetében a nemzetközi közösség azt akarja elérni, hogy még arról is mondjon le, ami a békés célú felhasználás érdekében engedélyezett lenne - mert nem szolgált rá a bizalomra. Bizonyos tevékenységeket húsz éven át elhallgatott, későn jelentett, vagy nem úgy, ahogy az elő van írva. Ráadásul az IAEA ellenőrei egy atomerőműbe beszerelt alkatrészen atomfegyver készítésére alkalmas urán nyomait lelték meg. Az irániak azt állítják, hogy ez csak egy másik, atomfegyverrel rendelkező országban ragadhatott rá, de soha nem tisztázták, hogy hol. Mindenesetre Teherán maga is hajlandó volt tárgyalásba bocsátkozni az önkorlátozásról, és korábban vállalta a dúsítás szüneteltetését - igaz, nem egyszer s mindenkorra -, csak alapkutatásra akar megtartani centrifugát. Nyugat-európai tárgyalópartnerei - Németország, Franciaország és Nagy-Britannia -, valamint az USA szerint azonban Teherán még ekkora bizalmat sem érdemel.
HVG: Alkalmas-e az atomsorompó-egyezmény arra, hogy ne csak államok, hanem terrorista csoportok nukleáris fegyverhez jutását is gátolja?
M. L.: Az ezredfordulóig a kérdés nem is nagyon került szóba, és utána is az tűnt célszerűnek, hogy valóban univerzális intézmények foglalkozzanak ezzel. 2001. szeptember 11-e után az IAEA villámgyorsan létre is hozott egy részleget, amely kifejezetten a nukleáris technika nem állami szereplőkhöz való eljutásának veszélyére figyel. És éppen egy évvel ezelőtt született a BT 1540-es határozata, amely kötelezi a tagországokat, hogy minden olyan hézagot szüntessenek meg, ahol a nukleáris eszközök nem állami szereplőkhöz eljuthatnak. Sokan vitatják, van-e joga a BT-nek ilyen nemzetközi norma megalkotására, de tény, hogy megalkotta. S így az ma már minden ENSZ-tagállamra nézve kötelező.
HVG: Noha talán soha nem volt még akkora veszélyben az atomsorompó-egyezmény, mint most, éppen az idei, egy hónapos felülvizsgálati konferencia első három hetét ügyrendi vitával töltötték. Ki akadályozta a munkát és miért?
M. L.: Ezt ma még nem lehet beazonosítani, hiszen az időkeretektől a napirenden keresztül az albizottságok témáinak és vezetőinek meghatározásáig rengeteg olyan kisebb-nagyobb eljárási kérdés van, amiben lavírozhatnak azok, akik nem akarják, hogy bármilyen határozatot is elfogadjunk. Ugyanakkor tény, hogy a mostani tárgyalás ügyrendi előkészítésére hivatott tavalyi, sorrendben utolsó konferencia sikertelen volt, itt gyakorlatilag a nulláról indultunk. Végül múlt csütörtökön elkezdődhetett az érdemi munka, amire azonban így már csak hét munkanap maradt. Nem vagyok optimista, aligha születhet az idén olyan megállapodás - noha ennek érdekében a magam részéről mindent megteszek -, amely korrigálná az atomsorompó-egyezmény gyengéit.
RÉTI PÁL / NEW YORK