Nem délibáb, szimbólum

© HVG

Nem vagyok diplomás szakértője az adózás kérdéseinek, mégis mint történész, szociológus, politológus - de legfőképp mint a némely körökben szitokszóként emlegetett baloldali meggyőződésű állampolgár - késztetést érzek, hogy megfogalmazzam véleményemet. Magyarországot illetően először is arra a kérdésre kell felelnem, vajon egy baloldali kormánynak, mint amilyennek én az MSZP-SZDSZ-koalíciót látom, lehet-e ajánlanom, hogy vezesse be azt a vagyon-, illetve szolidaritásadót, amellyel az elmúlt évtizedekben több uniós ország kormánya kísérletezett, ezzel próbálva gátat emelni a privatizációk és a globalizáció által fenyegetett újabb elszegényedési hullámnak és megmenteni a folyamatos "elsoványítástól" a már létező népjóléti intézményeket. Másképp fogalmazva: a vagyonadó bevezetését hatékony eszköznek lehet-e tekinteni az egyenlőtlenségek elleni küzdelemben, amely a baloldali kormányok természetes célkitűzése? Avagy azoknak volna igazuk, akik úgy vélik, hogy a vagyonadó fölöslegesen irritálja a kapitalista rétegeket, merthogy gyakorlati haszna kevés, inkább csak szimbolikus jelentőségű jelzés?

Az kétségtelen, hogy a vagyon-, illetve szolidaritási adó bevezetése vagy - ahol már megvan - fenntartása nemigen talál támogatásra a jobboldali, haszon- és profitelvű kormányoknál, kivéve persze a nemzeti populistákat, akik itt-ott hajlandóknak mutatkoznak beépíteni a programjukba a vagyonadó bevezetését, de megválasztásuk esetén erről rendszerint megfeledkeznek.

Jó néhány éve már, hogy Méray Tibor a témáról szólva ismertette az 1981-ben, a szocialista kormány által Franciaországban bevezetett vagyonadó históriáját. Személyes tapasztalataim is megerősítik, hogy a törvény korántsem váltott ki a vállalkozók körében akkora vihart, amekkorával pedig a bevezetést ellenző jobboldal riogatott: a tőke nem menekült az országból, a befektetések sem estek vissza. A szóban forgó adót akkor a 200 millió frankot meghaladó értékre vetették ki, vagyis körülbelül 250 (szuper)gazdag családot érintett. Az adóhivatal számítása szerint az államkasszába befolyt pénz az adócsalások becsült összegének alig több mint egyharmadát pótolta. A szocialista kormányt felváltó jobboldali kabinet mégis eltörölte a törvényt, az elemzők közt sokan voltak, voltunk, akik szerint ennek a döntésnek jelentős szerepe volt abban, hogy a következő választást ismét a szocialisták nyerték. A Jospin-kormány pedig, választási ígéretéhez híven, visszaállította a vagyonadót, mégpedig úgy, hogy az mindmáig érvényben maradt. Mindebből merek arra következtetni, hogy Magyarországon a baloldali kormánynak, legalábbis annak szocialista résztvevőjének érdemes volna mostanában kidolgozandó választási programjában felvetni a vagyonadó bevezetését. Ezzel a szimbolikus ponttal nyomatékosíthatná ugyanis, hogy miközben növelni akarja az ország iparának versenyképességét, a költségvetés egyensúlyát nem a népjóléti és környezetvédő intézmények, az egészség- és oktatásügy, a betegsegélyezés, a nyugdíjbiztosítás kárára szándékszik helyreállítani.

Megvallom, elég régóta nem értem, mi is akadályozta meg a 2002-ben megválasztott baloldali többséget abban, hogy bevezesse a vagyonadót. A koalíció kisebbik tagjának ellenkezése? A félelem attól, hogy a középosztályt, netán annak felsőbb részét végleg a jobboldal karjaiba taszítja? A választ azokra hagyom, akik a hazai körülményeket nálam nyilván jobban ismerik. Mindazonáltal mégis azt gondolom: a szimbólumoknak a választási kampányokban legalább annyi jelentőségük van, mint a felmutatott konkrét számadatoknak, amelyekkel egy távozó kormány bizonyítja elért eredményeit, jó szándékait és ugyanakkor szavahihetőségét is. Ezért is jelzem: a vagyonadó nagyon is megfelel a baloldal értékrendjében előkelő helyen álló egyenlőség és igazságosság követelményeinek.

FEJTŐ FERENC

(A szerző Párizsban élő író, történész)