Nem érdekes tehát, tudok-e arról, hogy amit leírok, államtitok, ha pedig az, nem fontosabb érdek-e, hogy nyilvánosságra kerüljön. Az is közömbös, hogyan jutottam az információhoz - ha a leírtakról bebizonyítják, hogy valahol valaki államtitokká minősítette, rács mögé kerülhetek.
Csak a hatóságok józan önuralmának köszönhető, hogy egészen a legutóbbi időkig nem került újságíró államtitoksértés vádjával bíróság elé. És hál' istennek nem annak, hogy a félelmetes jogszabály - amelynek félelmetességét azért enyhítette, hogy a kormányok gyakran maguk hozták nyilvánosságra elődjük féltve őrzött titkát - különösebben visszatartotta volna a sajtót. Számos közérdekű leleplezéssel lennénk szegényebbek, ha egyetlen államtitoknak minősített információ sem került volna az utóbbi 15 évben az újságok oldalaira - nem sorolom őket, mert tippeket adnék az említett közmegegyezést fölrúgó, immár vérszemet kapott ügyészségnek, amely szabadjára engedte az indulatait, amikor nemrég perbe fogta Csík Ritát, a Népszava és Rádi Antóniát, a HVG munkatársát.
Az előbbi esetében kiderült, a vád tárgya még csak nem is számít államtitoknak - legalábbis első fokon így döntött a bíróság (az ügyészség, ismét fittyet hányva a másfél évtizedes hallgatólagos megállapodásra, föllebbezett). Rádi Antóniára akár letöltendő börtönbüntetést is kérhet az ügyészség a december közepén kezdődő perben. Ez az ügy különösen éles fényben mutatja meg, mennyire rombolja a sajtó szabadságát a 221. paragrafus, amely lényegében szabad kezet ad a hatóságnak akár egyéni leszámolásra is. Esetünkben ugyanis az ügyészség nem valamiféle magasztos közérdeket véd, hanem a saját balfogásának nyilvánosságra kerülését torolja meg. Azt a 2003-ban megjelent HVG-cikket pécézte ki, amelyik az úgynevezett székesfehérvári maffiaügy leszálló ágáról számolt be. Kiderült, hogy az ügyészség 2001-es nagy fogása - akkor, mit sem törődve az államtitoksértés veszélyével, maga harangozta be nagy garral a szervezett bűnözés és az igazságszolgáltatás soha nem látott összefonódásának leleplezését - kisstílű bűncselekményeket soroló vádemeléssé szelídült. Jellemző a "titok" súlyára, hogy annak kiszivárogtatója után immár nem is kutakodnak. Annál inkább vegzálják Rádi Antóniát, aki - nem mellesleg - nem először merészelte gyakorolni a sajtó közérdekű ellenőrző funkcióját éppen az ügyészség esetében.
Ne legyen kétségünk, a 221. paragrafus - magyarán, hogy az államtitkot mindenki köteles őrizni, nem csupán az, akire rábízták - virtigli pártállami csökevény. A magyar jogrendbe - a mostanival azonos megfogalmazásban - az 1951. évi 21. törvényerejű rendelettel zuhant be. Az alábbi fölvezetéssel: "Felemelt ötéves népgazdasági tervünk sikeres megvalósítása, a szocializmus építése és a béke védelme azt követeli, hogy fokozott éberséget tanúsítsunk a belső és külső ellenség üzelmeinek meghiúsítása végett." (Akkor legfeljebb öt évet lehetett kapni a legsúlyosabb államtitoksértésért - a nyolcéves felső határ a nem kevésbé dicsőséges 1961-es esztendőben került a törvénybe.)
Pedig lett volna mihez visszatérni a rendszerváltáskor. A sok évtizeden keresztül hatályban volt 1878-as Csemegi-kódex a titoksértők közül csupán "az állam hadi erejére és hadi védelmére vonatkozó intézkedések" kikémlelőjét rendelte súlyosan büntetni. Őt is csak akkor, ha más államnak jelentett, és "tudja vagy tudhatja", hogy titokban tartandó információról van szó. Minden egyéb esetben csak a közhivatalnoknak volt kötelessége őrizni a "reá bízott titkot".
A Sólyom-féle Alkotmánybíróság segített abban, hogy visszatérhessen a Csemegi szelleme. 1992-ben deklarálta, hogy a sajtószabadságnak "valójában igen kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni". A sajtószabadsággal szemben - állapította meg az akkori fő alkotmányőr által jegyzett határozat - különösen elenyésző a súlya valamely "elvont érték" védelmének. Esetünkben ilyen az ügyészség presztízse.
A szabadság illúziója a Csík-, illetve a Rádi-pörrel újra elillanhat. Ahhoz, hogy a sajtó ismét félelemmentesen szabad legyen, a jelek szerint immár nem elég a hatóságok jóindulatára apellálni. Ehhez a magyar büntető törvénykönyvből kell eltűnnie az államtitoksértés sztálinista értelmezésének.
RÉTI PÁL
(A szerző a HVG főszerkesztője)