Ebben a konfliktusban a Nyugatnak, bárhogy is igyekszik semlegesnek maradni, állást kell foglalnia, valóban egyetemesnek tekinti-e az emberi jogokat, vagy sem. Vonatkozik-e az ENSZ egyetemes emberi jogokról szóló nyilatkozata az iszlám országokra, vagy sem? Egy biztos: nem lehet a nyugati világban úgy érvényesíteni a demokrácia alapkövetelményeit, s számon kérni azokat a politika valamennyi résztvevőjén, ha kimondjuk, mindez Allah híveire nem vonatkozik.
A felvilágosodás eszméje, miszerint a szabadságjogok, nemzetiségre, vallásra és bőrszínre való tekintet nélkül mindenkire érvényesek, a 18. századból származik. Ezt a felfogást tükrözi az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata, ahogy a francia forradalomban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is. E nagyigényű szövegeket többek között Voltaire munkássága ihlette, aki a maga részéről egy tragédiát is írt Mohamedről, melyről az iszlám világban hallani sem akarnak.
Voltaire a lehető legkedvezőtlenebb színben ábrázolta a prófétát „Fanatizmus, vagy Mohamed, a próféta” című, 1740-ben írt művében. E napjainkban nemigen játszott tragédiát Hafid Ouardiri, a genfi mecset imámja a „karikatúrabotrány” keltette indulatok sodrában egyszer s mindenkorra be akarna tiltatni. Az ügyben 2005 decemberében beadvánnyal fordult Genf városának elöljáróihoz, melyre válaszul tiltakozó aláírásgyűjtés kezdődött Svájcban, a sajtószabadság védelmében, Voltaire nevezetes mondására hivatkozva: „Nem értek egyet azzal, amit mond, de halálig védelmezem a jogát, hogy elmondhassa”.
De miről is szól ez az 1741-ben, Lille-ben bemutatott Voltaire-tragédia, melynek már akkor is meggyűlt a baja a cenzorokkal? Két főhőse a Mekkát ostromló Mohamed próféta és Zopire, a szent város rendőrfőnöke. Zopire gyermekeit, Seide-et és Palmyre-t egykor kis gyermekként elrabolta tőle az ellenség. A két, immár felserdült ifjú Mohamedhez kerül rabszolgaként. Mohamed az apát választás elé állítja: adja fel a várost gyermekeiért cserébe. De Zopire, jó hazafiként, visszautasítja az ajánlatot. Erre Mohamed titokban meggyőzi Seide-et, hogy ölje meg a saját apját: „A szeretet, a fanatizmus elvakítják ifjúságát: gyengeségétől nő majd gyilkos dühe”. Mohamed a darabban fanatikusként jelenik meg, aki a következő megfontolásból alapít új vallást Arábiában: „Új kultusz kell nekik, új bilincsek: új isten, hogy megvakítsák a világot”.
Mitagadás, a kép, amit Voltaire az iszlámról és prófétájáról rajzol, nem hízelgő. Mentő körülményként arra szoktak hivatkozni, hogy Voltaire valamennyi egyistenhitet bírálta, a kereszténységet és a judaizmust is. (Megjegyzendő, hogy Voltaire darabját Fleury bíborosnak ajánlotta, majd egy kinyomtatott példányát elküldte XIV. Benedek pápának, aki felvilágosodott egyházfőként több levelet is váltott a szerzővel.) Ugyanakkor az egyházi cenzúra Franciaországban a katolicizmus elleni támadást látott a darabban, ezért volt indexen egészen 1748-ig.
Edward Said arab származású amerikai kultúrtörténész, a magyarul is megjelent „Orientalizmus” című könyvében hívja fel arra a figyelmet, hogy Voltaire darabjának forrása egy angol teológus, Humphrey Prideaux volt, aki 1699-ben „A csalás igazi természete, és szerepe Mohamed életében” című művében az iszlámot a deistákra, ateistákra és a szabadgondolkodókra leselkedő külső veszélyként ábrázolja, a belső veszélynek tekintett kereszténység és a judaizmus mellett. Said szerint Pridaux, és nyomában Voltaire, átvette a keresztes hadjáratok idején, majd később a reneszánsz korában keletkezett összes előítéletet az iszlám ellen, ezért ábrázolta Mohamedet és az iszlámot ilyen ellenségesen.
Betiltják-e Svájcban Voltaire egyébként meglehetősen középszerű tragédiáját Mohamedről? Nem valószínű, de az nincs kizárva, hogy azt az ifjúsági színtársulatot, mely máris elő akarja adni a darabot, „gazdasági érdekekre” való hivatkozással lebeszélik a vállalkozásról. De ha a fejlett világ meg is hátrál az erőszakos tüntetésekben megnyilvánuló muszlim harag elől, látható, hogy egy színdarab előadásának megakadályozása, vagy az iszlámot gúnyoló karikatúrák utánközlésének korlátozása nem oldja meg a civilizációk konfliktusának problémáját. Lehet, hogy a végén mégis Huntingtonnak lesz igaza?