A Trianon szindróma, avagy a feldolgozatlan vereség átka

Jól tudom, hogy a budai Várban, zuhogó esőben tartott nagygyűlés, alig két héttel a választás második fordulója után még nem az a fórum, melyben kritikusan lehetett elemezni a vereség okait, hiszen legfontosabb célja az volt, hogy a párt vezetője tartsa a lelket híveiben. Mégis, úgy érzem, hogy ha a Fidesz, és személyesen Orbán Viktor csak a győztes baloldal anyagi lehetőségeiben és médiatúlsúlyában, a túlerőben és az ármányban keresik az áprilisi fiaskó okait, hagyományosan rossz, kitaposott úton indul el, melyet a pszichológusok „a sértett nárcizmus” csapdájaként írnak le. Nemcsak a magyar, de a kelet-európai hagyomány is bővelkedik a feldolgozatlan, illetve rosszul feldolgozott vereségekben, melyek törvényszerűen vezettek újabb, még súlyosabb katasztrófákhoz.

Bár az a tény, hogy a jobboldal 2002 után most, 2006 áprilisában is alulmaradt a baloldallal szemben tényleg nem tekinthető katasztrófának, mindenképpen érdemes utalni a társadalmunkat máig megosztó trianoni traumára. A valóban megrendítően súlyos következményekkel járó békeszerződés irracionális „feldolgozása” ugyanis egyfajta tudat alatti mintaként működik ma is a jobboldalon.

Meggyőződésem, hogy ha a Fidesz vezetői végre képesek józanul szembenézni, mi vezetett oda, hogy programjukkal most sem tudták megnyerni a magyar választók többségének bizalmát, van esélyük rá, hogy a jobboldal négy év múlva többséget szerezzen a parlamentben. Ha viszont elhatalmasodik rajtuk a „Trianon-szindróma”, hosszú időre, talán véglegesen lemondhatnak a győzelem reményéről, pontosabban, ha egyszer a jobboldal hatalomra kerül – és ez a politikai váltógazdaság viszonyai között bizonyosan bekövetkezik – akkor a magyar választók már nem a Fideszt, hanem egy másik jobboldali formációt tüntetnek majd ki a bizalmukkal.

Trianon, mint tudjuk, csak egy volt a Versailles környékén kötött, és az első világháborút lezáró békék közül, melyekkel szinte mindenki bírált: a vesztesek közül a németek, a magyarok és a törökök is, de a győztesek közül például az olaszok, sőt a románok sem voltak elégedettek. Ám csak a magyar társadalom kezelte úgy a diktátumot, mint a legszörnyűbb csapást a történelmünkben, s ugyanolyan gonoszságként, mint amilyen egykor Krisztus keresztre feszítése volt.

Ez a felfogás, mely kezdettől fogva irracionális dimenzióba emelte a történelmi Magyarország kétharmadának, és a magyar ajkú lakosság egyharmadának elcsatolását, nem vette tudomásul azt a tényt, hogy a magyarországi nemzetiségek már 1848-49-ben kinyilvánították, önálló államokat szeretnének alapítani, s ezt az igényűket az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-ig, a háborús vereség pillanatáig képtelen volt kielégíteni. Vagyis a külső erőszak megoldotta azt a problémát, (tény, igazságtalanul megvont határokkal), amellyel addig sem Budapest, sem pedig Bécs nem boldogult, sőt, amelyről tudni sem akart. A tömérdek erőfeszítés, a háborús áldozatok, a forradalmak megpróbáltatásainak hatása alatt a magyar közvélemény egyszerűen nem volt képes szembenézni azzal, hogy a súlyos traumát okozó vereség okai nem kívül, hanem belül voltak. Az önvizsgálat elmulasztása irreális bűnbakkereséssel és revánsvággyal társult, mely szinte törvényszerűen vezetett a későbbi, katasztrofális politikai döntésekhez.

Túlzottnak tűnik a „trianoni szindróma” nyomait keresni abban, ahogy a Fidesz vezetői viszonyulnak a választási vereséghez? Sajnos, egyes jelek máris óvatosságra intenek. Április folyamán több publicisztika is megjelent a Magyar Nemzetben, mely a két választási fordulót a thermoplüléi csatához, mohácsi vészhez, illetve a Golgotához hasonlította. A bűnbakképző, hisztérikus, a középrétegeket nyilvánvalóan taszító hang máris megjelent a kuruc.info című „konzervatív-keresztény szellemiségű”, valójában a húszas évek „nemzeti radikálisait” idéző internetes hírportálon. Íme egy korai, rögeszmés diagnózis:

„A dumaellenzéknek, a tettekben harmatgyenge operett-nemzetieskedés korszakának, és a demokrácia valamint jobboldal-ellenes Fidesz-egypártrendszernek vége. A bűnös, megalkuvó politika végeredménye a cionista rendszer immár nyíltabb formájának megjelenése lesz, ne legyenek illúzióink Gyurcsánnyal és a szadival kapcsolatban. MSZP-Moszad koala [koalíció] alakul. Viszont eljött az esélye egy megalkuvást nem tűrő, lengyel típusú, valódi jobboldal létrejöttének, ha lesz, aki felemelje a zászlót és meghirdesse a nyílt nacionalizmus és önvédelem programját. A következő években a nemzeti oldal radikalizálódása várható, hiszen még egyszer hiba volna azokat támogatni, akik beszélni nagyon meggyőzően tudnak, de az első nagyhatalmi nyomásra azonnal meghátrálnak.… Végképp világossá vált, hogy az a jobboldalinak mutatkozó erő, amelyik folyamatosan a globalizmus és a cionizmus játékszabályainak engedelmeskedik, nem lehet hiteles, és nem tudja, vagy akarja megvédeni a magyar nemzeti érdekeket.” (2006. o4. 23., mb aláírással)

Az irredenta „nemzeti öncélúságához” feltűnően hasonló „nyílt nacionalizmus és önvédelem” programját sürgető kuruc info. szerzői, így Lovas István is, szoros kapcsolatban állnak a jobboldal meghatározó szellemiségű napilapjával, a Magyar Nemzettel. Márpedig a jobb sorsra érdemes újság irányvonalát a Fidesz vezetőinek, s talán személy szerint Orbán Viktornak a jóváhagyásával alakították ki a szerkesztők.

Hogyan lehet ezek után remélni, hogy az önmagát „jobbközép” erőként definiáló párt végre okul a 2002-es és a 2006-os vereségek tanulságaiból? Mert most mindenképpen erre lenne szükség. Vissza kellene térni az 1998-as győzelem receptjéhez, amikor a Fidesz még egy olyan jobboldali liberális gyökerekkel rendelkező, a nemzeti érdekeket képviselő, de a radikális demagógiát elutasító párt volt, amely jelentős vonzerőt gyakorolt a kiábrándult SZDSZ szavazókra, és általában, a megfontoltan gondolkodó, biztonságra vágyó középrétegekre. Ahelyett, hogy a választási vereséget mitikus méretűvé és végzetessé növelné, a Fidesznek józanul szembe kell néznie a kudarc okaival, s ahelyett hogy radikális rémálmokat kergetne, saját múltjára épülve kell megújulnia.