Dávid és a két Góliát

© hvg.hu

Az MDF elnöke mindvégig arra hegyezte ki kampányretorikáját, hogy pártja egyenlő távolságban van mindkét nagypárttól. Mely felfogás – a politika vastörvényei okán – illuzórikus látszat csupán. A közéleti aktor nemigen teheti meg, hogy elkerülje a kisebb és nagyobb rossz közti választás ódiumát. A modern tömegdemokráciában – és úgy általában mindenütt – a pártok célja az, hogy kormányra törjenek. Az MDF viszonya – különböző tényezők miatt – rosszabb már nem is lehet a Fidesszel. Márpedig csak egy nagypárt reménykedhet abban, hogy abszolút többség birtokában egyedül kormányozhat (tegyük hozzá: öt választáson ez csak egyszer sikerült, de még a ’94-es MSZP is kétpárti kabinetet hozott létre.) Egy kispárt azonban végképp szövetségkeresési-koalíciókötési kényszerpályán navigál.

Dávid Ibolya megmondta, hogy Orbánnal – legalábbis egyelőre – nem, nem, soha. Akkor pedig elnök asszonynak törnie kell a fejét, hogy is van ez. Mert ha a Fidesz nem, akkor csak két lehetősége van: a kormánypártok felé nyit, vagy holtig tartó ellenzékiséget fogad. Mindkettő elég necces. Ha egy párt oppozícióból a kormányerővel haverkodik, az olyan, mint az önkéntes politikai sterilizálás. Ki szavaz olyan ellenzékire, aki a kormányhoz dörgölőzik? A protest voksolók éppúgy nem, mint az újraválasztók. Két szék közt a pad alá. A permanens ellenzékiség viszont még az örök lázadó német zöldeknek sem ment. Végül ők is beadták a derekukat Schrödernek.

A legésszerűbb taktika Dávid Ibolyától az, ha támadja a kormányt és ugyanakkor versenytársa lesz a Fidesznek az ellenzéki szavazatok piacán. De négy év múlva akkor is dönteni szükséges, a két Góliátból kit segít hatalomra. Mert nincs olyan, hogy senkit nem támogatok. Ha visszalépek, az egyik nagyot segítem. Amennyiben porondon maradok, a másikat. Így lesz ez a helyhatósági választásokon, különösen a főpolgármester-jelölésnél is. Egy milliméterekkel a léc fölött elzúgó kispártnak patikamérlegen kell mérnie lépései hatását.

Aligha van precedens rá, ami történt. Valljuk be, furcsa, hogy egy – formálisan mindenképp – ellenzéki párt alapítványát (a rendes, normatív állami zsebpénzen felül) a Miniszterelnöki Hivatal, az állami tulajdonú Szerencsejáték Rt., valamint a kormánypárti irányítású Fővárosi Önkormányzat támogatja. Politikailag nehezen védhető tranzakció, kellően magasnak bizonyuló labda, amit a Fidesz (és a neki szalutáló média) le is fog ütni. De nem is kell ahhoz Orbán-huszárnak lenni, hogy etikai kompatibilitás-problémát lássunk abban, hogy a kormányt státuszából adódón ellenőrző, beszámoltató, figyelő MDF, mint ellenzéki párt tőkeinjekcióhoz jut a hatalomtól. Sokkal többről van itt szó, mint arról a rongyos pár millióról. Az MDF identitászavara kerül általa terítékre, melyet egy darabig még úgy-ahogy eltakar a “küszöbugrás” fölötti diadalmámor.

A Fórum látszategységének felszíne alatt paradoxonok rejtőznek. Ott vannak soraiban a hagyományos, antalli jobboldal támogatói és a homályos kontúrokkal-háttérrel bíró, szépkorúak által beturbózott újonnan jöttek. Csakhogy a lakiteleki genezis óta annyiszor osztódott már az MDF, hogy még egy szakadást nehezen viselne el tartós és maradandó politikai egészségkárosodás nélkül. Egy biztos, a színvallást, hogy hová tartozik, és mivel nő össze, Dávid Ibolya sem lesz képes sokáig elmismásolni.