A Fidesz önvizsgálatával az a legsúlyosabb gondom, hogy annak a Magyar Nemzetnek a hasábjain folyik, amelyet, mint a jobboldal meghatározó szellemiségű napilapját, részben felelősnek tartok a választási kudarcért. Elképzelhető-e, hogy az az orvos vizsgálja egy kórházi műhiba okait, aki a tragikusan végződött operációban meghatározó szerepet játszott? Márpedig ez az újság, amelybe 2000-ig, szerkesztőségének átszervezéséig és irányvonalának megváltozásáig magam is sok publicisztikát írtam, kétségtelenül nagyban hozzájárult a vereséghez. Igaz, erről nyilvánvalóan nem vezető munkatársai tehettek, hanem az a „legfelső szinten” született döntés, hogy mindenáron egységes táborrá kell kovácsolni a magyar jobboldalt, szabadelvűeket, konzervatívokat és radikálisokat.
Az „egy a tábor, egy a zászló” formulája vezet az újabb győzelemhez, gondolta 2000 tavaszán az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor, elfeledve azt, hogy két évvel azelőtt még egészen másféle politikai mezőnyben aratott meglepetésszerű győzelmet. És az sem jutott az eszébe, hogy az akkori, a Postabank kegyelemkenyerén élő Magyar Nemzet, melyet Horn Gyula egyértelműen felelőssé tett kudarcáért, még egészen más szellemben szerkesztett napilap volt.
A legfőbb ok, ami megszólalásra késztetett, az Egei Antal kolumnás cikke volt, amely „Pokorni Zoltán birodalmat épít” címmel május 29-én jelent meg a lap hasábjain. Az írás alcíme is sokatmondó: „A konzervatív jobboldal nem kerülhet liberális politikus kezébe”. „Ha a Szövetségen belül áramlatokhoz kellene sorolni, Pokorni egyértelműen a Fidesz liberális szárnyának alakja, aki az SZDSZ felé is nyúló, szerteágazó kapcsolatrendszert ápol. Az ő parlamentben tett javaslata alapján emlékeztünk meg például Magyarországon hivatalosan a zsidó holocaustról, sőt ő volt az, aki a XII. kerületben siratófalat állíttatott. Jó viszonyt ápol az újságírókkal is, függetlenül azok értékrendjétől, amiből cinikusan arra is lehetne következtetni, hogy hosszú távon gondolkodik”, írja Egei Antal, majd hozzáteszi: „Pokorni a konfliktusokat feloldó, a kompromisszumokat kereső politikus hírében áll. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy esetenként azt az utat választja, amelyik a jobboldali táborban morálisan elfogadhatatlan.”
Magam is részt vettem a Pokorni kezdeményezésére létrehozott Holokauszt Emléknap előkészítésében, Szita Szabolccsal együtt szerzője voltam annak a vékony ismeretterjesztő füzetnek, amely a témáról 2001 tavaszán első ízben (!) eljutott a magyar iskolákba. De itt jóval többről van szó, mint holmi személyes érintettségről. Egei nem kevesebbet állít, minthogy a Fideszen belül kompromisszumkész liberális és intranzigens radikális szárny van, és közöttük pedig a morális választóvonalat a „zsidókérdés” megítélése alkotja. Ha ez igaz, magyarázatot ad arra, miért veszítette el a választásokat a jobboldal 2002 után 2006-ban is.
Kár lenne tagadni: a magyar társadalom véleményformáló középrétegei, bár érzékelték a gazdasági helyzet romlását, de legalábbis stagnálását a szocialista-liberális koalíció kormányzása alatt, nem ideológiai üzenetekre, hanem mindenekelőtt stabilitásra és nyugalomra vágynak. A „mindennapok hősei” a Fideszben, illetve a sajtójában jelen lévő jobboldali radikalizmust fenyegető veszélyként, megosztó erőként érzékelték, amellyel szemben előnyben részesítették a mindenféle ideológiai burkot levetkőző, kizárólag a “leben und leben lassen” pragmatizmusát hirdető baloldalt. Számomra nyilvánvaló, hogy a Fidesznek csak akkor van esélye arra, hogy négy év múlva, az újra várható médiaellenszélben győzzön, ha sikerül bizalmat keltenie a városi középrétegekben, mindenekelőtt Budapesten.
Ahhoz, hogy a jobboldal a fővárosban felvehesse a versenyt a baloldallal, akár már a polgármester-választáson is, nem engedhet meg szemernyi kételyt sem az irányvonala felől. Ezért elengedhetetlen, hogy a „zsidókérdés”, az 1938 és 1945 között lezajlott páratlan kollektív tragédia megítélésében konszenzusra jusson a baloldallal. A jobboldal nem követhet el annál súlyosabb hibát, hogy vezetője akár egy elejtett célzás erejéig szembeállítja a magyarokat és a zsidókat, illetve hagyja, hogy a képviseletében fellépő orgánumok kétértelműen írjanak Izraelről. Ez utóbbiról nemcsak a magát „konzervatív hetilapnak” aposztrofáló Magyar Demokrata közölt elképesztő cikkeket az utóbbi években, de az antiszemita hangvételű hazai szélsőjobbtól gondosabban elhatárolódó Magyar Nemzet is. Elég, ha itt arra a tényre utalok, hogy bár a napilap lelkiismeretesen beszámolt Orbán Viktor izraeli látogatásáról, amelynek során a ciszjordániai települések ügyében radikális álláspontot elfoglaló Likudot „a Fidesz testvérpártjának” nevezte, a lap közel-keleti cikkeiben, illetve lapszemléiben visszatérően ír „a palesztinok ellen elkövetett népirtásról”. Ha a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal, miért van megsértődve, ha a közvélemény félreérti a mozdulatait?
Hasonlóképpen igaz mindez a globalizáció kritikájára, illetve az Amerika-ellenességre is. A nemzeti kultúra és identitás jogos védelme, illetve a mindenkori washingtoni adminisztráció kritikája nem csúszhat át a jenkik ócsárlásába, és az ellenségeik sikere fölött érzett kárörömbe. Márpedig erre is tömérdek példát látok a Magyar Nemzet hasábjain, tekintet nélkül arra, hogy ez a hozzáállás ellentmond a józan észnek, ugyanis, mint ez köztudott, az Egyesült Államok Magyarország legfőbb szövetségese.
Sajnos, olyan hajlamok és zsigeri reakciók vannak a jobboldalon, amelyeket a vezetőinek mindenképpen le kell győzniük, ugyanúgy, ahogy ezt a Németországban a CDU-CSU tette 1945 után. Magyarország 1990 után a német példát csak töredékesen, illetve még úgy sem tudta követni. Nyugat-Németországban nyomban a második világháború után megkezdődhetett az önvizsgálat, amit nem gátolt a kommunista rendszer, és a polgárság szerkezete is egészen más volt, mint nálunk.
A Fidesz második nekifutásra, az MDF kudarca után próbált meg tiszta vizet önteni a pohárba, de taktikai okból felhagyott vele, illetve nem forszírozta túlságosan a dolgot. Orbán Viktor 2000 körül már számolni kezdett a szélsőjobboldali szavazók voksaival, ezért hagyta, hogy ambivalens legyen az álláspontja. Ez jutott kifejezésre abban is, hogy 2001 szeptember 11-e után a liberálisok közé sorolt Martonyi János külügyminiszter szólalt fel a parlamentben, és nem Orbán Viktor – mint ismeretes, ezt a tényt a baloldal habozás nélkül kihasználta és a Fidesz ellen fordította Washingtonban.
Ebben a helyzetben nemhogy attól kellene félni, hogy „a konzervatív jobboldal liberális politikus kezébe kerül”, hanem éppenséggel üdvözölni kellene ennek a szellemnek a jelentkezését. Ha ezt a fordulatot Orbán Viktor hajtaná végre, az lenne a legjobb, de ha Pokorni Zoltán teszi meg, úgy is jó. A városi középrétegek felé való nyitás elkerülhetetlen a Fidesz-ben, ami – tetszik, nem tetszik egyeseknek – csak a nemzeti radikálisok marginalizálását jelentheti. Szükséges a nyitás a közép felé, meg az ezzel járó kompromisszumok. Nem lehet őket előre „morálisan elfogadhatatlannak” nevezni, hiszen a Fidesznek úgy kell visszatérni a liberális gyökereihez, hogy megőrizze koalíciókötési képességét a Kereszténydemokrata Párttal, egy leendő kisgazda formációval, sőt, az MDF-fel is.
“E pluribus unum”, azaz „Sokféléből egy”, olvasható az Egyesült Államok nagypecsétjén – ez volt az új szövetségi állam első jelmondata. Meggyőződésem, hogy a magyar jobboldalnak, ha a legközelebbi választáson győzni akar, e szellemben kell építkeznie. A nacionalista, antiszemita és antiglobalista szélsőségeseket kizáró, sokféle erőt tömörítő tábor centrumában egy olyan szabadelvű-konzervatív szellemiséget kell kialakítani, amelyet akár jobboldali liberalizmusnak is nevezhetünk.