© Dudás Szabolcs |
Az OÉT-ülésen Fletó az egykorvolt kari pártértekezletek instruktorai stílusában esett neki a magas terheket felemlegető nagytőkéseknek. “Lehet Szlovákiával példálózni. És el lehet dönteni, hogy szlovák viszonyokat szeretnénk-e. Szlovák nyugdíjakkal. Persze, nem kell fizetni az osztalék után adót, nem kell! Nem kell fizetni annyi tb-t! Nem kell! De lényegében magyar árszínvonal mellett fele annyi a nyugdíj, mint nálunk. Ez a programja a munkáltatóknak? Én is tudok keményen kérdezni! Ez? Hogyan fogjuk kifizetni a nyugdíjakat? Hogyan? El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni!” A kormányfő fenti demagóg tirádája azt a látvány- és kirakatpolitikai célt szolgálta, hogy el lehessen hitetni: kiigazítás és reform véghezvihető úgy, hogy a gazdagokat sarcoljuk, a szegényekhez pedig nem nyúlunk.
Aki gondolkodik, tudja: ez lehetetlen. A csőd számláját végül mindig a nép fizeti ki. Ha a tőkét megadóztatjuk, akkor kimenekül az országból. Vagy pedig a többletterhet - áraiba beépítve - a fogyasztókra hárítja. Remek példa erre a közelmúltból a lakosság helyett üzleti felhasználókat sújtó trükkös gázáremelés. A mostani adóprés napi politikai célokat szolgál: azért szükséges a miniszterelnök ostorozta plutokratákat fejni, hogy ne kelljen bevallani: a létező szociális és nyugdíjkiadásokra nincs fedezet. Indokolt lenne felmenő rendszerben megszüntetni a 13. havi nyugdíjat, a maradékot legalább másfél-két évre inflációkövető reálértéken befagyasztani. A rászorultak körét leszámítva, néhány oktatási és jóléti szolgáltatás fizetőssé tétele sem úszható meg, hacsak nem léptetnek életbe ultrapopulista sarcköltségvetést.
Gál J. Zoltán médiakapcsolati államtitkár is „pártállami” hangot ütött meg, amikor figyelmeztette a gazdagokat, “senki, semmilyen szervezet nevében nem fenyegetheti meg Magyarországot azzal, hogy a közös felelősség elől külföldre menekíti a vagyonát. A kormány elszánt abban, hogy végigviszi egyensúlyteremtő programját, s ebben nagyobb felelősséget kér a tehetősebbektől”. A görcsös igyekezet végcélja prózai: a önkormányzati pozíciók megtartása és elhódítása. Ez momentán jobban érdekli a kabinetet, mint a Standard and Poor's újabb leminősítése. A kegyelmi időszak lerövidülésétől pánikba esett miniszterelnök kapkod, mint Bernát a mennykőhöz.
Ha Gyurcsányt megkérdeznék, nyilván valami olyasmit felelne, hogy most – utoljára – meg kell vásárolnunk a társadalom jóindulatát, de aztán belehúzunk a reformokba. Csakhogy az önkormányzati választások után, jó egy évre rá, itt az uniós parlamenti kampánystart. Meddig lehet hitelre játszó kaszinóvendégként visszaélni a befektetők, a nemzetközi intézmények, az Unió és a társadalom józanabb részének türelmével? Szemben a botcsinálta amatőrtől, a profi politikus ismeri a húr szakítószilárdságát. Ezért nem feszíti addig, míg elpattan.