Iszlám vallási viták: fundik és reformátorok

Korán a 16.századból

A nyugati demokráciákban változatlanul döbbenetet okoz, nem tudnak napirendre térni afölött, hogy az iszlám országokból érkezett bevándorlók másodgenerációs gyermekei milyen nagy számban váltak fogékonnyá a fundamentalista nézetekre. Fiatalok, akik már születésüktől fogva a befogadó ország állampolgárai, anyanyelvként beszélik a befogadó ország nyelvét, minden nehézség ellenére többé-kevésbé beilleszkedtek új hazájuk társadalmába, radikális hitszónokokkal, esetenként terrorista szervezetekkel kerülnek kapcsolatba és egy szép napon talán öngyilkos merénylővé válnak, hátukon a bombát rejtő zsákkal.

Ám ezek a fejlemények ma már nemcsak Európát aggasztják. Az iszlám vallásra hivatkozó erőszakot mélyen elítélik a most formálódó, egyre jelentősebb iszlám reformcsoportok is. .Ha lassan is, de megindult a reformáció az iszlámban, igaz, ennek hatását és befolyását ma még hiba lenne túlbecsülni. Ezeket a hitújítókat nevezhetjük az „iszlám protestánsainak” is, hisz protestálnak az iszlám fundamentalizmus, a szélsőséges dogmatizmus ellen.

Az egyre gyarapodó arab reformista weboldalak közül például a www.aafaq.org élesen kritizálja az arab országok kormányait, és vezetőit, akik – szerintük - nem hallják meg a kor szavát, nem érzik a reformok égető szükségét. A reformisták a weben több cikkben is bátorítják hittestvéreiket, hallassák hangjukat a reformok mellett és éljenek a média lehetőségeivel. „Hamis az a nézet, hogy csak két út van az arabok számára: az iszlamizmus, vagy a diktatúra. Létezik egy harmadik út is, ez pedig a reformok, a demokrácia, a liberalizmus útja” – írja a honlap főszerkesztője.

A reformista honlap dicsérően emlékezik meg azokról a kiemelkedő arab vezetőkről, akik megpróbáltak bevezetni reformokat, akik a modernizáció, a demokratikus intézmények mellett álltak ki, egyben elítélték a despotizmust és küzdöttek a tudatlanságból fakadó gyűlölet ellen. Ilyenek voltak például az egyiptomi Refa al-Tahtavi, a tunéziai Khair al-Din al-Tunisi, vagy a szíriai Abd al-Rahman al-Kavakibi. Ők sorra elbuktak, befolyásukat elvesztették, és a közel keleti térségre vallási, illetve világi diktatúrák telepedtek rá.

A kereszténység reformációja is a Biblia nemzeti nyelvekre fordításával, nyelvi kritikai elemzésével kezdődött. A Korán szövegkritikája tiltott tabu a fundamentalisták szemében.

Theodore Nöldeke, az 1836-ban született német orientalista tudósnak a Korán története című három kötetes, ma már klasszikusnak számító műve 1860-ban Lipcsében jelent meg először, a különböző Korán szövegek történetét, kialakulását és írásbeli elterjedését dolgozta fel. Nöldeke összeállította a Korán szúráinak (fejezeteinek) lényegében máig elfogadott kronológiáját. Könyveit lefordították arab nyelvre, de mivel sok országban még ma is tiltott irodalomnak számítanak, vallási „szamizdatként” terjednek a reformokra nyitott hívők között.

Az egyik legkiválóbb Korán szövegelemzés egy Christoph Luxenberg álnéven író, német nyelvészprofesszor tollából jelent meg 2000-ben, A Korán szír-arámi olvasata címmel. A Korán-kutatásban rejlő veszélyre jellemző, hogy a szerző szinte illegalitásban él, a szélsőséges iszlamisták megtorlásától való félelmében. Muszlim barátainak tanácsára művét álnéven publikálta. Csak annyit tudunk róla, hogy a sémi nyelvek kutatója, egy közelebbről meg nem nevezett, vezető német egyetemen tanít.

Bassam Tahhan

Ma már több nyugati iszlám tudós is foglalkozik a Korán szövegkutatásával, köztük az egyik legjelentősebb, a szíriai származású, Franciaországban élő és tanító, Bassam Tahhan arab nyelvészprofesszor. Tahhan cikkeiben, előadásaiban a „protestáns iszlám”-ot képviseli, amely „elismeri a vallás és gondolatszabadságot, megkérdőjelezi a kanonizált gyűjteményes Szunna érvényességét (A Szunna a hádiszokat tartalmazza, azokat a mondásokat, bölcsességeket, amelyeket Mohamed próféta mondott, illetve tett). Tahhan elveti a hádíszok egy részét is, „mivel ezek tanítása nem az [Allah szavait tartalmazó szent könyvben] a Koránban gyökerezik”. Tahhan nemrégiben egy Marokkóban tartott UNESCO konferencián kijelentette: „racionalistának lenni, annyit tesz, mint beismerni, hogy az ortodox (konzervatív) vallási megközelítés alapvetően helytelen.”

Tahhan szerint a Koránt, akárcsak a Bibliát, mindenki szabadon értelmezheti, a szent szövegeknek ugyanis többféle értelmezése lehetséges. Felhozza, hogy a Korán mai szövegét 901-ben, Ibn Mudzsahid kanonizálta, azt megelőzően sokféle változat volt használatban, és ezekből mind a mai napig számos verzió maradt fenn.

A professzor - részben Nöldeke műveire hivatkozva - , nemcsak a Korán szöveghitelességét, hanem azt is megkérdőjelezi, hogy a Korán Allah szószerinti üzenete lenne. A fanatikusok szerint ez üldözendő, eretnek gondolat. Tahhan szerint Isten szabad akarattal áldotta meg az embert, és sokszínűnek teremtette ezt a világot. Ez forradalmian új nézet, eddig muszlim tudós nyíltan nem vállalta ezt a meggyőződést.

Egy marokkói francia nyelvű napilapnak nyilatkozva Tahhan nemrég kifejtette, szerinte a Sharija, az iszlám törvénykezés a legnagyobb akadálya a fejlődésnek. A magát protestáns muszlimnak valló professzor az Iszlámban rejlő sokféle dimenzióról szólva kifejtette: szándéka, hogy létrehozza a protestáns muszlimok közösségét. Ennek a közösségnek a céljai között szerepel a lelkiismereti szabadság tiszteletben tartása, és annak elismerése, hogy nem az övék az egyedül üdvözítő vallási igazság.

Tahhan elutasítja azt a fundamentalista nézetet is, hogy a Szunna a Koránnal egyenértékű lenne. Álláspontja szerint a Korán tanításából nem vezethető le a nők hátrányos helyzetű megkülönböztetése, - nem is beszélve a megkövezés gyakorlatáról - de a bor (az alkohol) teljes tilalma sem. Az is csak a hagyományokban gyökerezik és nem a Korán szövegéből ered, hogy a férfiak joga a nők feletti teljes uralom. Ez a szunna azon tanításán alapul, hogy a nők hite és intellektusa alacsonyabb a férfiakénál.

Tahhan és elvbarátai nyíltan hirdetik a protestáns iszlám értékeit és elképzeléseit. Legfontosabb követeléseik: az állam és a mecset szétválasztása, a Korán anyanyelvi használata és szabad értelmezése, a nők egyenjogúsítása. A közelmúltban már olvashattunk hasonló véleményt nyugat-európai muszlim tudósok, értelmiségiek tollából.

A reformpárti, „protestáns muszlimok” nézeteit egyelőre csak egy maroknyi kisebbség vallja. Azzal nyugtathatják magukat, hogy a jelentős reformok hívei kezdetben mindig kevesen voltak. Megerősödésükkel kihúzhatják a talajt a vallási szélsőségesek, az erőszakhoz is folyamodó fundamentalisták lába alól. A világ sok szempontból stabilabb lehetne, ha a reformpárti iszlám hivők tanítása többségi hitté válna.

Szent-Iványi Ilona