Kórterem a 20. század elejéről. Ma már paravánok is vannak. |
Szerencsére sehol sem kell sokat várni, a többi aznapi áldozat egyelőre még otthon, azt hiszik, megússzák a mai napot. Vagy esetleg mentőre várnak. A húszágyas kórteremben diszkrét, plexivel magasított paravánok. A klausztrofóbiával itt azután nem lesz gond. Túl jó azonban a lelet, áttelepítés a belosztályra. Itt teljesen üres, hatágyas kórtermet találok, szintén a plexis megoldású elválasztókkal. A személyzet mindenütt segítőkész. Gyógyszer? Hoztam persze, a megszokott adagot, mint mások. Csak az új gyógyszereket adja a kórház, mert ugye tetszik érteni..
Az endoszkópos szakorvos félóra türelmet kér, mert az előző beteg után sterilizálni kell. Ő utána - akár egy órát is hajlandó vagyok várni. Lepedőbe csavart éktelenül bűzlő, alul-felülvérző hajléktalan beteg - neki is kiette valami a beleit. (Pizsama, evőeszköz, pohár egyébként fogyóeszköz, vagyis a kórháznak nincs.) Azután szobatársak leszünk, igaz a mellig érő paraván két oldalán. Háromóránként, menetrendszerűen maga alá rondít, a nővérek hihetetlen angyali türelemmel, zokszó nélkül almozzák. Azután látogatói érkeznek, nyomukban olyan szag, hogy menekülés a folyosóra.
Az intézmény legalább az adminisztrációban akar erősnek mutatkozni. Minden beavatkozás előtt beleegyező aláírás, a beteg csuklóján a diszkóból visszaköszönő, sérülésmentesen el nem távolítható műanyag karperec, rajta kód, amit soha senki nem néz. Régebbi személymérleg, de a súlyt már legalább nem latban, hanem kilóban mutatja. Fölötte precíz figyelmeztetés „A műszer(!) csak tájékoztató jellegű mérésre szolgál”. Itt mindenre figyelnek. A földszinti váróterem irattartó szekrényeiről néhány lakat hibádzik, akár haza is lehetne vinni egy kis gyújtósnak valót, netán áttanulmányozni a két-három évvel ezelőtti eseteket. A WC, az már vég. Szerintem a bonctermet is veri.
Harmadnapra, hála orvosaimnak, feltámadtam, és végre haza menekülhettem. Hajrá miniszter úr, innen tényleg szép volna győzni!