Dák fogoly a római Trainaus-osz- lopon. Szakállas teória

A középkorban nem beszélhetünk a maihoz hasonlatos államalakulatokról, így nagyon nehéz például még azt is meghatározni, hol húzódtak egykoron a határaik. A bizonytalanságokat kiválóan példázza a morvák fejelemségének története is. Valamikor VI–VIII. században telepedtek meg a nyugati szláv törzsek a Morava mentén, őket nevezték aztán morváknak. A IX. században a morvák fejedelmei által létrehozott államalakulatról annyit lehet biztosan tudni, hogy az avar birodalom összeroppanása előtt és a magyarok megérkezése előtt létezett a Thaya és a Duna közti területen, keleti határa a Garam lehetett.

Extrém vélemények szerint akár a Dunántúl, sőt az egész Kárpát-medence is a birodalom része lehetett, sőt „Megalé” vagy „Magna Moravia”a déli szlávokkal is szomszédos volt. Ez az elképzelés meglepő módon az I. világháborút követő határmódosítások során egy ideig kívánságként megfogalmazott, a csehek és a délszlávok szomszédságát biztosítani hivatott, Magyarországon keresztül vezető korridorra hajazik. A szlovákokon kívül a legtöbb történész vitatja azt is, hogy a morva fejedelemség valódi önállósággal rendelkezett volna, és uralkodóit a frankok vazallusának tekintik.

A helyi fejedelmek közül kiemelkedik I. Mojmir (830–846), aki elűzi unokaöccsét, és elfoglalja annak székhelyét, Nyitrát. A frankok jóvoltából őt követi a trónon Rasztiszláv (846–870), aki fokozatosan megpróbál önállósodni és városközpontokat hoz létre. Egyházi önállóságra is törekszik, és bajor térítőkkel szemben Bizánctól kér segítséget. Így kerülhetett a fejedelemségbe Cirill és Metód. A frankok ezután I. Szvatoplukot juttatják trónra, aki hűséget esküdött támogatóinak, majd egy évtized múlva a keleti frank területekre támad, befolyását rövid időre kiterjeszti Csehországra, Kelet-Szlovákiára és Kislengyelországra. A keleti frank befolyás hatására a csehek önálló államot alapítottak 895-ben, és sikerül összeugrasztani Szvatopluk fiait is II. Mojmirt és II. Szvatoplukot. 907-ben a magyarok legyőzik a bajor-morva seregeket, és Morvaország három részre szakad, az országrészek a magyarokhoz, a csehekhez és a frankokhoz kerülnek.

A „Megalé Moravia” erős államként való rekonstrukciója máig a szlovák nemzettudat számára jelent muníciót. A XX. századi magyar történetírás sohasem vitatta, hogy a szlávok már jóval előbb jelenvoltak a Kárpát-medencében, de a szlovákoknak önálló közösségi tudata a XV. század előtt aligha lehetett, addig ugyanis részét képezték a „natio slavicának”.

Hasonlóan gyenge lábakon áll a román etnogenezis számára elsőrendű viszonyítási pontnak tekintett dákóromán kontinuitás elmélete is. Ahogyan a hun-magyar rokonság is nyugati átvétel volt, úgy a dák-római-román folytonosság is nyugati import. Aeneas Silvio Piccolomini és Bonfini műveiben már elfogadott tényként szerepelt az a spekuláció, hogy az egykori Dacia provincia területén lakó románok Traianus császár katonáinak és telepeseinek leszármazottjai.

A XVIII. században éledő román nemzettudat kialakulásában meghatározó szerepet játszott ez az elképzelés, sőt az erdélyi románok egyenjogúsítását célzó 1791-es emlékirat már politikai érvként használta. A XIX. század második felében az eredetileg csak római-román közvetlen rokonságot feltételező elmélet módosul, és az etnogenezis dák-római szintetizációként írja le. Bár jelentős román történészek is népük kialakulását nem az egykori Daciába, hanem a Balkán-félszigetre helyezték, az elmélet uralkodóvá vált a román történetírásban, és az Erdélyt igénylő érvek alátámasztására szolgált. (A XIII. század előttről sem történeti, sem régészeti bizonyíték nincs a román nép erdélyi jelenlétére.) Legelvadultabb változatai a Ceausescu-korszak „udvari történészeitől” származtak – a diktátor rendelésére készültek, és a diktatúra fenntartását szolgálták.