Akkortájt itthon a rendszerváltás napjait éltük. Józsi 27 éves volt és már nős, bár gyermekük akkor még nem született. Utólag úgy látja: ha előre tudta volna, hogy ez a „rendszerváltás-dolog” ennyire komoly, talán el sem indult volna Nyugat felé. De elindult. Azt mondja, ha itthon marad, 98 százalék, hogy már nem élne vagy valamelyik börtönben senyvedne, és kb. 2 százalék, hogy milliomos lenne.

Józsi versenyszerűen úszott, de nem volt semmije, csak egy gimnáziumi érettségit tudott fölmutatni. Kilátás (vagy ahogyan mostanában mondjuk: jövőkép) semmi. Csak tengett-lengett, néha próbálkozott valami munkával, de zűrös gyerek volt, sehol sem maradt soká. Leszolgálta a katonaidejét, de aztán csak az éjszakát járta. Valamit tennie kellett, mert érezte: ez nem élet. Idős, beteg szüleiről és persze a feleségéről is gondoskodnia kellett volna.

Egyszer csak fogta magát és elindult Nyugatra. Először Ausztriában, majd Olaszországban próbálkozott – nem sok sikerrel. Ezután Franciaország felé vette az útját, Nizzában szállt le a vonatról. A sors azonnal összehozta egy szolgálatkész meleggel, aki rögtön beleszeretett a magyar ifjúba, meg is hívta magához. Józsi mégis az utcát választotta. Hamar ráakadt egy főleg arabokból álló drogos bandára, akik estére elvitték egy hajléktalan szállóra. Ott legalább tiszta ágyban aludhatott.

Az éjjeli menedékhely falán látta meg a Francia Idegenlégió toborzó plakátját – rögtön el is határozta, hogy belép. Újdonsült haverjai hülyének nézték, mindenáron le akarták beszélni. A Légió egyenlő az öngyilkossággal - ijesztegették. De Józsi már döntött.

Másnap már jelentkezett a Légió nizzai toborzó irodájában. Egy altiszt videofilmet vetített neki a Légióról – persze csupa szépet és jót – ő pedig megerősítette szándékát, hogy belép. Kapott egy vonatjegyet és irány Aubagne, a Légió központja, Marseille-től mintegy 30 km-re. Ezt a helyet egyébként Rejtő Jenő is gyakran emlegeti regényeiben.

Ez az a hely, ahol a „kinti törvény” keze már nemigen éri utol az önkéntest, aki jelentkezett a Légióba. ’89-ben, amikor Józsi beállt, együtt szolgált egy sráccal, aki itthonról menekült, gyilkosság miatt. Aubagne-ban „már nem keresték”. Azt mondja, ma már nem egészen így mennek a dolgok. 1992 óta néhányszor előfordult már, hogy jött az Interpol és valakit bilincsbe verve vittek el. Ám azért a Légió még mindig elég „toleráns” az odakint, a civil világban elkövetett bűnök iránt.

Ha az ember végleg eldöntötte, hogy beáll és alá is írta az erről szóló nyilatkozatot – háromhetes belépési procedúrán kell átesnie. Ezalatt választják ki, hogy kit küldenek tovább kiképzésre. A mai napig nyolc jelentkezőből mindössze egyet vesznek föl.

Az első hét (a „zöld hét”) csupa orvosi vizsgálatból áll. Ekkor derül ki, melyik jelölt lesz alkalmas arra, hogy teljesítse a rendkívül kemény fizikai követelményeket. A második („narancssárga”) héten egy rakás pszichológiai és intelligencia-tesztet kell kitölteni – ezekből állapítják meg, ki milyen pályát futhat be a légióban. A harmadik („piros”) héten a légió biztonsági szolgálata (gúnynevén: a Gestapo) hallgatja ki a jelölteket, akik ezt utólag általában kisebb fajta pszicho-terrornak szokták nevezni. Aki ezeket a válogatott lelki gyötrelmeket kibírja, mehet légiósnak.

Józsi egyetlen takargatni valója az volt, hogy nős - ez ugyanis a Légióban főbenjáró vétségnek számít -, de nem vallotta be, csak jóval később, úgy három év múlva. Viszont akkorra már annyit költöttek rá, hogy nem érte meg kirúgni emiatt, így jobbnak látták „legalizálni” az ügyet.

Nos, akinek nem sikerül elvenni a kedvét attól, hogy légionárius legyen – azt átviszik a Toulouse-tól kb. 60 km-re fekvő Castelnaudary-ba, a légió kiképző központjába. Itt egyszerre 4 század (egy-egy században pedig 4 szakasznyi) katonát képeznek ki – rendkívül szigorú előírások alapján. Először is megtanítják őket franciául (már aki előtte nem tudott), majd fizikai és pszichés állóképességüket fejlesztik.

Az első héten naponta 3 kilométert kell futniuk, a második héten napi 5 km-t, a harmadikon napi 7-et, stb. A menetelés gyakorlása az egyik legfontosabb feladat, hiszen a légiósok gyakran szolgálnak sivatagban, ahol a lábuk az egyetlen „közlekedési eszköz” – először 5-10, később 15-20 km-t is kell menetelniük naponta, persze felszereléssel a hátukon. A kiképzés része az is, hogy minden katonának naponta 1 perc zuhanyozási idő jár – az is hideg vízben.

(folytatjuk!)

VMI