A helyzet érdekessége, hogy Párizs mindkét esetben ugyanazzal indokolta lépését: csak így lehet meghatározó szerepe az Egyesült Államok által irányított nemzetközi színtéren. A reintegráció - amelyet az európai szövetségesek és Washington is üdvözölt, de óriási belpolitikai polémiát váltott ki - kevés gyakorlati következménnyel jár. Sarkozy döntésének elemzők szerint elsősorban politikai és pszichológiai jelentősége van.

Charles de Gaulle tábornok a hidegháború időszakában nem kívánta elfogadni a Moszkva-Washington ellentétre egyszerűsített kétpólusú modellt, s a többpólusú világban önállóan fellépő Franciaországban látta hazája nagyhatalmi  státusának garantálását. Bár Franciaország a NATO alapító tagjai között volt 1949-ben, a néhai államfő 1966-ban az Egyesült Államokkal szembeni függetlenségre hivatkozva vonta ki országát a szövetség integrált katonai parancsnokságából. De Gaulle visszautasította, hogy a francia nukleáris haderő amerikai ellenőrzés alá kerüljön, Washington pedig nem fogadta el a francia javaslatot a közös brit-amerikai-francia irányításról.

Tény, hogy az amerikai és kanadai katonai bázisokat bezárták francia területen, s a NATO főhadiszállása Franciaországból Belgiumba távozott, de Párizs soha nem jelentette ki, hogy többé nem tagja a NATO-nak. Egyszerűen csak meg akarta őrizni ellenőrzését saját hadserege felett. A szövetségesekkel való megegyezés értelmében egy szovjet támadás esetén a francia erők a Német Demokratikus Köztársaság és Csehszlovákia területére vonultak volna be.

A kelet-európai szocialista országok katonai-politikai szervezetének, a Varsói Szerződésnek a megszűnését és Németország egyesülését követően viszont már 1990-ben felvetődött a kérdés a NATO megváltozott és azon belül Franciaország új szerepéről.

Francois Mitterrand volt elnök (1981-1995) úgy tette meg az első közeledő lépéseket, hogy nem kérdőjelezte meg De Gaulle döntését. A kilencvenes években a francia erők a NATO részeként voltak jelen Koszovóban, 1995-től - Jacques Chirac elnöksége alatt - pedig a NATO valamennyi akciójában (Boszniában, Afganisztánban) részt vesz Franciaország. Chirac éppen ezen okból már 1996-ban megpróbálkozott a katonai parancsnokságba való visszalépéssel azért, hogy Párizs ne csak a katonai akciók végrehajtásában, hanem azok kidolgozásában is meghatározó szerephez jusson. Kísérlete azonban kudarcba fullad, mert nem tudta országának megszerezni a déli regionális haditengerészeti parancsnokság irányítását.

A kudarc ellenére a közeledés folytatódott: 2004 óta a francia nemzeti lobogó is ki van téve a NATO katonai parancsnokságán a belgiumi Mons városában, ahol jelenleg 107 francia tiszt is dolgozik. Számuk a reintegrálódással  várhatóan nyolcszázra emelkedik, s európai diplomaták már azt is jelezték: ezentúl franciák tölthetnék be a lisszaboni regionális parancsnoki tisztséget, valamint az Egyesült Államokban, a norfolki parancsnokságon a katonai szervezet átalakításáért felelős parancsnoki posztot.

Sarkozy 2007 nyara óta azzal érvel a visszatérés mellett, hogy a teljes jogú taggá válással Franciaország szuverenitása nem sérül, nukleáris ereje továbbra is nemzeti ellenőrzés alatt marad, befolyása viszont nagyobb lesz a NATO döntéseire, valamint koherensebbé válik a francia külpolitika és Párizs hatékonyabban dolgozhat az európai védelempolitika létrehozásán is.

A közelmúltban végzett felmérések szerint a közvélemény többsége, s azon belül a 18-24 éveseknek hetven százaléka támogatja a reintegrációt. Az elnök döntése ennek ellenére óriási belpolitikai tiltakozást váltott jobb-  és baloldalon egyaránt. Az ellenzék az Egyesült Államok kritikátlan támogatásával vádolja az államfőt, de Chirac egykori miniszterelnökei, Dominique de Villepin és Alain Juppé is nyílt levélben kérdőjelezték meg a lépés szükségességét. A kormánypárti ellenzők megnyugtatására Francois Fillon miniszterelnök a kérdésről március 17-én tartandó parlamenti vita részeként bizalmi szavazást kért kormánya ellen. Amennyiben a "nem" győz, a kormánynak távoznia kell, erre azonban a jobboldali többségű parlamentben nincs sok esély.
      
Ezt követően Franciaország ünnepélyes és szimbolikus visszatérésére a katonai parancsnokságba hivatalosan a NATO április 3-ikán és 4-ikén tartandó csúcstalálkozóján kerül sor, amelyet a franciaországi Strasbourgban és az azzal határos németországi Kehlben, az észak-atlanti szervezet megalakításának 60. évfordulóján, Barack Obama amerikai elnök jelenlétében tartanak.