Dick Cheney volt amerikai alelnök zavarónak nevezte, ahogy az Obama-kormány nyilvánosságra hozta a Központi Hírszerző Ügynökségnek (CIA) a terrorgyanús személyekkel szemben alkalmazott vallatási technikáiról szóló feljegyezéseket. Ezekből kiderül: a CIA eddig három, kiemelten veszélyesnek tekintett terroristagyanús személy kapcsán ismerte be, hogy a vízbefojtást szimuláló, fullasztásos vallatási módszert alkalmazták 2002-ben és 2003-ban, méghozzá az akkori Fehér Ház és igazságügy-minisztérium engedélyével. Cheney szerint a közzététel úgy lenne tisztességes, ha a kormány nyilvánosságra hozná azokat az okmányokat is, amelyek ezen módszerek sikerét tanúsítják. A HVG egy korábbi cikkéből kiderül: szakértők sem jutnak dűlőre abban, szabad-e jó ügy érdekében vallomást kikényszeríteni.

„A cél sosem szentesítheti az eszközt” - mondta a HVG-nek még 2004-ben Blaskó Béla tábornok, a jövő kihallgatásra (is) szakosodott szakembereit képző intézmény, a Rendőrtiszti Főiskola főigazgatója. A rendőri vezető a nemzetközi és a magyar jog által is ismert passzusra hivatkozik, amely szerint vallomás kicsikarására tilos akár fizikai, akár lelki kényszert alkalmazni. A bűnüldöző szervek csak az őrizetbe vételkor alkalmazhatnak kényszerítő eszközöket - például bilincset -, de kihallgatás közben már nem.

A lelket is kínozhatják

Persze az, hogy mi minősül fizikai kényszernek, nem mindig egyértelmű. A Nagy-Britanniában az 1970-es években ír terroristákkal szemben alkalmazott alvásmegvonás, sarokba állítás és az úgynevezett vallatólámpa használata például a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság 1977-es ítélete szerint kimeríti az embertelen, megalázó bánásmód - és a testi kényszer - fogalmát. „Lehetetlen pontosan meghatározni, mi számít lelki kényszernek” - állítja Baraczka Balázs pszichiáter, a Budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézet igazgatója, hozzátéve, hogy a gyanúsított már a nyomozóhatósággal való együttműködés megtagadásáért járó büntetés akár jó szándékú felemlegetését is pszichikai kényszerként élheti meg. A pszichikai kényszer viszonylagosságát illusztrálja az a büntetőjogászi legenda, amely szerint néhány évtizede Magyarországon azzal riogattak a nyomozók egy gyanúsítottat, hogy a fülébe helyezett pisztolygolyó abban a pillanatban durran, amint ő hazugságot mond. A férfi hitt kihallgatóinak, és annyira megijedt a kezdetleges „hazugságvizsgálótól”, hogy mindent őszintén bevallott.

Miért ne lehetne némi kényszert alkalmazni az emberéleteket veszélyeztető gyanúsítottakkal, vagy ami még kézenfekvőbb: terroristákkal szemben? Szakemberek szerint az így kicsikart vallomás értéke kétséges. Jóllehet évszázadok óta a beismerő vallomást tartják a bizonyítékok legkiválóbbikának, Fenyvesi Csaba büntetőjogásznak, a Pécsi Tudományegyetem docensének a véleménye szerint ez igencsak kétélű fegyver lehet. Például azért, mert a beismerő vallomás után ellustulhatnak a rendőrök, és nem szereznek további bizonyítékokat. Ha pedig a vádlott a tárgyaláson visszavonja beismerő vallomását, más bizonyítékból viszont nem gyűlt össze elegendő, akkor a bíróság felmenti a vádlottat. Ennek ellenére a nyomozók többsége - állítja a szakember - a beismerő vallomásra hajt, és még az egymástól igencsak eltérő jogrendszerű Egyesült Államokban és Magyarországon is az elítéltek több mint a felét annak alapján állítják bíróság elé.

Hamis vallomások

Azért is tartják hibának a jogtudósok a beismerő vallomás forszírozását, mert pszichikailag megdolgozott gyanúsítottak többször vallottak hamisan saját magukra. Példaként idézik azt a nyolc évvel ezelőtti amerikai esetet, amikor - a legális, de kiutat nem engedő agresszív kérdezéstechnikája miatt sokat kritizált Reid-módszerrel történő kihallgatás után - három férfi is bűnösnek vallotta magát egy 14 éves kislány, Darrelle Exner megerőszakolásában, ám később kiderült, hogy mindhárman ártatlanok. Pszichológusok szerint az ilyen és ehhez hasonló kihallgatási metodika a befolyásolható kihallgatottakat valóban elhamarkodott beismerő vallomásra késztetheti - ezt látszik alátámasztani a New York-i Innocence Project (Ártatlanság program) jogvédő szervezet kutatása, amely szerint 123, később DNS-vizsgálatok és egyéb bizonyítékok miatt ártatlannak bizonyult és felmentett gyanúsított 27 százaléka beismerő vallomást tett.

Az átlagember szemében abszurdnak tűnik, hogy a jog jobban kíméli a bűnözőket, mint a bűnözők az ártatlan polgárokat. Sőt van, aki még tovább megy. „Erkölcsileg is igazolható lehet a kínzás” - egyenesen ezt állítja William Casebeer filozófiaprofesszor, az amerikai légierő őrnagya, a világhálón is közzétett tavalyi, vagyis már a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások sokkját is tükröző tanulmányában. A katona-filozófus úgy okoskodik, hogy a társadalmi hasznosság, vagyis a „kisebbik rossz” elvén esetleg morálisan védhető lehet a jogilag jól körülbástyázott és kivételes esetekben alkalmazott kínzás, például ha az ezúton megszerzett információkkal sok ezer ártatlan ember élete lenne megmenthető. Ha úgy vesszük, ezzel az állásponttal azonosul az amerikai ABC tévétársaság idén májusi felmérése szerint az amerikai polgárok mintegy 66 százaléka is - legalábbis ilyen arányban tartották elfogadhatónak a megkérdezettek az alvásmegvonást bizonyos esetekben. De az étel- és italkorlátozást már csak 38 százalékban támogatták, az elektrosokk-kezelést vagy a rokonok megfenyegetését pedig kevesebb mint 20 százalék tartotta elfogadhatónak.

A blöff hatásos lehet

Megalapozatlannak mondja a kínzás melletti érveket Kardos Gábor nemzetközi jogász, az ELTE docense. Ha a kínzáspártiaknak igazuk van, akkor az emberi jogokat eddig tiszteletben tartó jogállamoknak közel-keleti és latin-amerikai vallatókat kellene trénerként alkalmazniuk, netán náci szakkönyvekből kellene elsajátítaniuk a leghatékonyabb tortúrákat? - jelzi az álláspont abszurditását. Szerinte már az is a hadifoglyokról szóló, 1949-es genfi egyezmény megsértése, amikor az USA vallatói azzal fenyegetik a terroristagyanús személyeket, hogy kiadják őket az állampolgárságuk szerinti államnak (például Egyiptomnak), ahol szinte biztosan megkínozzák őket. De ugyanígy igazolhatatlanok az Afganisztánban, Irakban vagy a guantanamói katonai bázison, vagyis szándékosan az amerikai joghatóság „szürke zónájában”, de amerikaiak által elkövetett tortúrák is.

A legtöbb, ami a vallatáskor tehető - mondja több száz kihallgatás tapasztalatainak birtokában Végh József klinikai szakpszichológus -, ha a gyanúsított személyiségéhez illő blöffel élnek. De az amerikai hírszerző hivatal, a CIA szakemberei szerint sem mindig célravezető a kínzás. Amint arra 1963-ban belső használatra megjelentett, szupertitkos - ám néhány éve nagy sajtóvisszhang mellett nyilvánosságra hozott - vallatási szakkönyvük (KUBARK) felhívja a figyelmet: egy, a kínzásokra komolyan felkészített terrorista szép szavakkal esetleg meggyőzhető, míg a testi fájdalom kiválthatja a belésulykolt ellenállási reflexeket. E tekintetben a CIA berkeiben - belső statisztikákra hivatkozva - még a kínzással való fenyegetést is célravezetőbbnek mondják a tényleges fájdalomokozásnál, igaz, rögtön hozzáteszik, ha a vallatott mégsem törik meg, muszáj végrehajtani a beígért tortúrát, nehogy a vallatók elveszítsék hitelességüket.

A HVG által megkérdezett hazai büntetőjogászok mindenesetre jogosnak tartják, ha a kínzással vagy az azzal való fenyegetéssel élő nyomozót bíróság elé állítják, és elmarasztalják. Még akkor is, ha tettével súlyos bűncselekményt tudott (vagy tudott volna) megakadályozni - bár ezt a bíróság is nyilván enyhítő körülményként értékeli. A hazai jog azonban nem ismer olyan kategóriát, amely másképp rendelkezne ilyen rendkívüli helyzetek vagy éppen terrorveszély esetére. Györgyi Kálmán, az új büntető törvénykönyv kidolgozásáért felelős miniszteri biztos azt sem tartja valószínűnek, hogy belátható időn belül bárhol is külön rendelkeznének a terroristák és más bűnözők megtöréséről. Sőt a hatályos büntetőeljárási törvény szerint nem is értékelhető bizonyítékként a tiltott módon megszerzett információ. A szakember szerint a törvényességnek ez az ára, illetve még az is, hogy a „kesztyűs kéz” politikája miatt néhány bűneset felderítetlen marad.