Harcosok Mogadishu egyik utcáján

AP

A szomszédos fülkében a hírszerkesztők a napi krónikát készítik: a Bakaro-piacon három holttestet találtak; Sejk Seríf Ahmed elnök a megbékélésről beszél egy mecsetben; iszlám tudósok fejtik ki véleményüket a kézlevágással történő büntetésről; jók a kilátások az állatpiacon, a kecskék ára, Allahnak hála, erősen emelkedik. Jó reggelt, Mogadishu!

A New York Times riportja szerint így fest egy átlagos nap hírválasztéka Szomália központi- és déli körzetének egyedüli és csupán viszonylag szabad rádiójában, ahol azonban az újságírók mégis arról beszélhetnek, amiről szeretnének - és nem kell attól tartaniuk, hogy lefejezik őket büntetésül. Az adó 30 méter magas antennája, amely a környék romjai fölé magasodik, egész Szomáliában a szabadság fáklyájává vált azoknak a riportereknek, szerkesztőknek, rádiótechnikusoknak és lemezlovasoknak a szemében, akiket a radikális iszlamista lázadók elűztek korábbi munkahelyeikről. 

Bárki gyakorolja a hatalmat Mogadishuban, a rádiót is ellenőrzi azóta, hogy az állomás 1951-ben megkezdte adását. Volt úgy, hogy elegánsan öltözött olasz szakemberek irányították, utánuk rövid életű demokratikus kormány, majd katonai diktatúra következett, az utóbbi években pedig különböző hadurak, banditák és iszlamista sejkek váltják egymást. Jelenleg egy gyenge, de nemzetközileg elismert átmeneti kormány próbálja kézben tartani a gyeplőt, de még a fővárost sem ellenőrzi teljes mértékben. Székhelyét mindenesetre ugyanbban a magaslati negyedben rendezte be, ahol a rádió is működik.

A mogadishui adó százegynéhány férfi és női alkalmazottja következésképpen kivétel nélkül megbélyegzett személy, mert a lázadók a kormánnyal veszik őket egy kalap alá. Az újságírók ott étkeznek és ott is alszanak a rádió épületkomplexumában, és ritkán merészkednek ki a szabadba. Többségük havi néhány száz dolláros fizetést kap. Páran, mint például az adó vezető politikai tudósítója, Abdi Aziz Mahamud Africa, "nyugatias" farmerben és pólóban császkálnak a szerkesztőség környékén. A város más részein ezért a viseletért akár meg is ölhetnék őket.

Anyák és gyermekeik a város kórházában

AP

A bejáratnál az Afrikai Unió békefenntartó erejének ugandai katonái őrködnek, a szakasz harcosai homokzsákokkal megerősített állásukból, fegyverüket készenlétben tartva pásztázzák a szemben lévő, tűzharcok nyomát viselő, romos utcákat, amelyeknek alig van már lakójuk. Szomália ma egyike a világ azon országainak, amelyekben az újságírás a legveszélyesebb szakmává vált - az elmúlt négy évben több mint húsz újságírót gyilkoltak meg ebben az országban. "Fáj nekünk a hiányuk" - mondja Africa. A tudósító korábban egy másik mogadishui rádiónál dolgozott - a városban tíznél is több működik -, de aztán az as-Sabab nevű iszlamista milícia harcosai halállal fenyegették meg a riportereket, ha híreikben nem támogatják őket. Africa kilépett abból a szerkesztőségből, és azóta pisztolyt hord magánál.
        
Musza Iszmán, egy másik riporter alig másfél kilométerre lakik a Radio Mogadishu szerkesztőségétől, de hónapok óta nem látta családját. Amikor az amerikai lap munkatársa arról kérdezte, mi lenne, ha hazamerészkedne, keserűen elnevette magát, és kezét elhúzta a torka előtt: hát ez! Az újságírók életkörülményei nem éppen kényelmesek. A legtöbben vékony habszivacs matracokon alszanak a kopár szobák csupasz betonfalai között. Az épület maga is omladozik: falain golyónyomok, egyfajta tükreként annak az országnak, amely lényegében kormány nélkül működik csaknem két évtizede. 

A komplexum egyik része törmelékhalomra hasonlít, az épület teteje is beomlott. 1993-ban lőtték szét. A rádiót akkor Mohamed Farah Aidid hadúr irányította, akinek milicistái véres utcai harcot vívtak az amerikai katonákkal. A csatát a Sólyom végveszélyben (Black Hawk Down) című amerikai film dolgozta fel. Egy falról még ma is Aidid bajuszos képe tekint le, mellette Szomália utolsó diktátorának, Mohamed Sziad Barrénak megfakult fotója látható, valamint a White Star szomáliai légitársaság menetrendje. A White Star gépei évek óta nem repülnek.

Ebben a városban, ahol a különböző kaliberű fegyverek szüntelen ropogása szinte minden műemléket, könyvtárat és nevezetességet napszítta, belövésektől romos betontömbök halmává változtatott, a Radio Mogadishu lett a szomáliai történelem talán utolsó még létező letéteményese. Egy sötét hátsó szobában a régi keverőasztalok és szétcincálódott mikrofonok mögött több ezer magnótekercset halmoztak fel mennyezetig érő oszlopokban. Gondosan felcímkézték őket, elhalványult tintafeliratok jelölik a régi beszédeket, a hazafias dalokat, az egyszerű emberekkel készített interjúkat és egy tovatűnt kultúra egyéb emlékeit. Minden héten leporolnak közülük néhányat, és lejátsszák őket a Visszaemlékezések című műsorban.

Muhtár Ainase elnöki tanácsadó szerint mindez valóságos kincsesbánya. Az ENSZ igyekszik segíteni abban, hogy CD-re másolják  a magnótekercseket. A kormány is igyekszik támogatást nyújtani: új adó felállítását tervezi, amellyel a műsor a jelenlegi néhány kilométer sugarú körzet helyett száz kilométeres távolságban is fogható lenne. A kormány fontos eszköznek tekinti a rádiót abban, hogy maga mellé állítsa a lakosságot. Az újságírók azonban nem akarnak a kormányzat reklámemberei lenni. A lázadók vezetőinek beszédeit is közvetítik, és arról is beszámolnak, ha például kormánykatonák fosztogatnak. "Ha a kormány valami rosszat tesz, azt is elmondjuk" - hangsúlyozza Africa.