Juliane Koepcke 1971-ben a Lansa légitársaság 508-as járatán utazott Limából Pucallpába, amikor a Lockheed electra OB-R-941-es típusú gép lezuhant a dzsungel felett. A fedélzeten utazó további 91 utas életét veszítette, köztük Koepcke édesanyja is meghalt.

A BBC-nek adott interjújában a nő, aki a baleset idején 17 éves volt, felidézte, hogy karácsony este indultak útnak a géppel, és az ünnepekre hazautazó utasok idegesek voltak a gép késése miatt.

Végül a tervezettnél hét órával később szálltak fel, de tíz perccel később egy sötét felhőbe repültek, az erős turbulencia fel-le dobálta a gépet, a csomagok kiestek az utasok feje fölött lévő tárolókból.

Koepcke, aki egyébként szeretett repülni, akkor ijedt meg, amikor a gép körül cikázó villámokat látott. Édesanyjával egymás mellett ültek, és ekkor megfogták egymás kezét. Nem tudtak megszólalni, de a többi utas közül sokan kiáltoztak vagy sírtak.

Néhány perccel később Koepcke egy hatalmas villanást és erős fényt látott a bal oldali külső motornál. Ezután minden elsötétült a gépben, a lány fejét pedig megtöltötte a motorok üvöltő hangja. A gép zuhanni kezdett.

Ezután hirtelen csend lett, Koepcke pedig úgy érezte, már nincs a gépben. Még mindig lefelé zuhant, belecsatolva az ülésébe, fejjel lefelé. A szél hangja volt az egyetlen, amit hallott. "Teljesen egyedül éreztem magam" - tette hozzá a BBC műsorában.

Nemsokára megpillantotta a felé közeledő dzsungel körvonalait, de a földet érésből semmire sem emlékszik, mert elveszítette az eszméletét. Később megtudta, hogy a repülőgép két mérfölddel a föld felett több darabra szakadt szét.

Koepcke másnap reggel ébredt fel, az első gondolata pedig az volt: "túléltem egy repülőgépbalesetet". Az édesanyja után kiáltozott, de nem jött válasz. A lánynak eltört a kulcscsontja, több sérülést is szerzett a lábán, de járni tudott. Ismerte a dzsungelt, korábban másfél évet töltött egy közeli kutatóállomáson a szüleivel, tudta, hogy az őserdő nem olyan veszélyes, mint sokan gondolják.

Feje felett hallotta a maradványok után kutató mentőgépek hangját, de a sűrű növényzet miatt nem látta őket. Ujjatlan miniruhát viselt szandállal, de egyik szandálját, akárcsak a szemüvegét, elveszítette. Elindult a dzsungelben, és nem sokkal később egy patakhoz jutott. A vízben gázolt, mert tudta, ott nagyobb biztonságban van. A gép maradványai között talált egy zacskó édességet, mindössze ennyi tápláléka volt, és nagyon félt attól, hogy éheznie kell.

A patak mentén egyszerre csak három utast pillantott meg, akik fejjel fúródtak a földbe. Szinte lebénult a pánik miatt, most először látott holttestet, ráadásul azt hitte, az egyikük az édesanyja lehet. Egy bottal megmozgatta az egyik halottat, és meglátta, hogy lakkozva van a lábkörme - ekkor megnyugodott, ugyanis édesanyja sohasem lakkozta a körmét.

Napokig bolyongott a dzsungelben, a tizedik napon már alig bírt állni, és egy nagyobb folyó partján próbált továbbmenni. Azt hitte, hallucinál, amikor egy hajót vélt látni a vízen, de amikor megérintette, rájött, hogy igazi. "Olyan volt, mint egy adrenalininjekció" - tette hozzá Koepcke. Aztán egy dzsungelbe vezető ösvényt vett észre, amely egy pálmalevelekkel borított kunyhóhoz vezetett. A kunyhó mellett a lány kerozinra bukkant, ebből a karján található sebére is öntött, hogy így fertőtlenítse a már kukacoktól hemzsegő sebet.

A kunyhóban töltötte az éjszakát, másnap reggel pedig férfiak hangját hallotta. Meglepődtek, amikor meglátták, de ő spanyolul elmondta, mi történt. Megtalálói ellátták a sebeit, enni adtak neki, majd másnap visszavitték a civilizációba. Másnap találkozott az édesapjával, együtt a túlélőkről szóló híradásokat figyelték.

Kiderült, Koepcke édesanyja is túlélte a balesetet, de súlyosan megsérült, és nem tudott mozogni. Csak napokkal a szerencsétlenség után halt meg, a holttestét január 12-én találták meg. "Félek arra gondolni, milyenek lehettek az utolsó napjai" - mondta a BBC-nek Koepcke.