Meghatározások alapján ózonlyuk az atmoszférának az a területe, ahol az ózonkoncentráció 220 Dobson-egység alá esik. Kutatók szerint az Antarktisz feletti magasabb levegőhőmérsékletre vezethető vissza az ózonlyuk idei alacsony kiterjedése. A lyuk átlagos mérete idén 17,9 millió négyzetkilométer volt. Az antarktiszi ózonlyuk szeptember és október folyamán alakul ki. 

Idén szeptember 22-én érte el szezonális maximumát: akkor 21,2 millió négyzetkilométeres volt a kiterjedése, amely nagyjából az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó összterületének felel meg. Ez idáig 2000-ben mérték a legnagyobb kiterjedést, akkor 29,9 millió négyzetkilométeres lyuk tátongott a Déli-sarkvidék felett - olvasható a NOAA hivatalos internetes oldalán. 

Az Antarktisz feletti ózonlyuk az 1980-as évek eleje óta alakul ki évről-évre. Az ózonréteg elvékonyodásáért nagyrészt az ember által előállított vegyületekből - CFC-gázokból - felszabaduló klór a felelős, amely hihetetlen gyorsasággal képes szétzúzni az ózonmolekulákat bizonyos körülmények között, és a folyamatban az alsó sztratoszféra hőmérséklete is meghatározó szerepet játszik. 

"Idén valamivel melegebb volt az Antarktisz feletti sztratoszférában, ami azt jelenti, hogy nem tapasztaltunk akkora mértékű ózonréteg-fogyatkozást, mint tavaly, amikor jóval hidegebb volt" - mondta Jim Butler, a NOAA munkatársa. Szakemberek szerint az ózonréteg-károsító vegyületek gyártásának szabályozásáról szóló 25 évvel ezelőtti nemzetközi egyezmény ellenére még nagyjából 2060-ig kell várni ahhoz, hogy az Antarktisz feletti ózonréteg visszanyerje az 1980-as évek előtti állapotát.

A "gyógyulási" folyamatot részben a légkörben található káros anyagok nagy mennyisége és hosszú élettartama hátráltatja. A sztratoszféra lehűlése révén pedig a klímaváltozás is lassíthatja a regenerálódást. Az ózonréteg természetes védelmet nyújt a Napból érkező káros ultraibolya-sugárzással szemben, amely bőrrákot okozhat és károsíthatja a növényzetet.

A levegőtisztaságról szóló amerikai törvény (Clean Air Act) értelmében a NOAA és a NASA kutatói műholdas megfigyelések, szárazföldi-, illetve speciális léggömbre szerelt berendezések révén követik figyelemmel az ózonréteg állapotát.