Spanyolország új korszakot választ

Reméli, hogy a legnagyobb pofonon már túl van Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök azzal, hogy a kampány során a múlt héten meglegyintette egy 17 éves fiú. Vagyis arra számít, hogy a közvélemény-kutatások viszonylag pontosak, és az általa vezetett Néppárt (PP) megnyeri a mai választást. A szemüveges, szürke egyéniségű politikus nem olyasvalaki, aki akár pártját, akár a választókat tűzbe hozza, és a Francisco Franco diktátor 1975-ös halálát követő időszakban ő a legnépszerűtlenebb miniszterelnök, aki megpróbál hatalmon maradni. A pályafutása sem sikerektől övezett, hiszen miután 11 éve átvette a PP irányítását, előbb két választáson is alulmaradt, mielőtt 2011-ben legyőzte volna a gazdasági válság által padlóra küldött Spanyol Szocialista Munkáspártot (PSOE).

Mariano Rajoy (középen) kampányol

AFP / Gerard Julien

Hogy mégis miért vezet a közvélemény-kutatásokban a jobboldali PP? Hiszen a Néppárt négy éve messze volt a diadalmenettől: a munkanélküliségi arány négy évtizede a legmagasabb szintre, 26,9 százalékra nőtt, az ingatlanpiac összeomlása nyomán a hiteleiket fizetni képtelen spanyolok százezreit lakoltatták ki, két pusztító általános sztrájk bénította a gazdaságot, és hatalmasat faragtak az állami költségvetésből, s alaposan megnyirbálták a jóléti kiadásokat. Ráadásul a PP legfelső köreit 2013 óta korrupciós botrány tépázza, és Katalóniában egyre erősebbek a függetlenséget akaró erők.

Rajoy javára írják viszont, hogy makacs következetességgel úrrá lett a gazdasági válságon. Elkerülte, hogy Spanyolország – a szomszéd Portugáliához, valamint Görögországhoz és Írországhoz hasonlóan – az EU mentőcsomagjára szoruljon, és Madrid saját erőből hajtotta végre a megszorításokat. A munkaerőpiaci reform fájdalmas volt, de eredményes, és az állástalanok száma éppen időre, a választási évre kezdett csökkenésbe, a gazdaság egy ideje stabilan növekszik, és a spanyol államkötvények után már csak a korábbi kockázati felár töredékét kérik a befektetők.

A Pedro Sánchez vezette PSOE a gazdaság területén is próbál fogást keresni a Néppárton, ám azzal nem tud sok jó pontot szerezni. Joggal olvassák ugyanis a szocialisták fejére, hogy a gazdaság és a költségvetés súlyos problémáinak magvát az ő kormányzásuk idején vetették el, s négy éve azért is buktak meg, mert nem volt épkézláb válságkezelési programjuk. A PSOE így a korrupciós botrányok miatt támadja a kormányt, ám ez sem egyszerű, hiszen a saját politikusai is besározódtak különféle sikkasztási és kenőpénz-ügyekben.

A Ciudadanos választási plakátja

AFP / Jorge Guerrero

Éppen a Franco utáni demokrácia négy évtizedét uraló két nagy párttal való elégedetlenség eredményezi azt, hogy Spanyolország korszakváltás előtt áll, és az előrejelzések alapján ma kétpártiból négypárti berendezkedésű országgá válik. Az utóbbi négy év – és tágabb értelemben a 2008 óta tomboló gazdasági válság – ugyanis átalakította a spanyol társadalmat. Millióknak lett elege abból, hogy a PP és a PSOE váltógazdaságban vezeti az országot, és a változást csupán az jelenti, mikor melyikük kerül oda a húsosfazék mellé, s osztja le az állásokat az államigazgatásban, a tartományokban, a médiában vagy az igazságszolgáltatásban. Az elégedetlenség első jeleként a nem sokkal korábban alakult – a görög radikális baloldali Szirizát a példaképének tekintő – Podemos (Képesek vagyunk rá) a 2014. májusi európai parlamenti választáson a szavazatok 8 százalékát szerezte meg. Tavaly pedig országos tényezővé lépett elő a jobbközép liberális Ciudadanos (Polgárok), amely korábban csak Katalóniában volt jelen.

A két új pártban nemcsak az közös, hogy az elégedetleneket szólítják meg, hanem az is, hogy a 60 éves Rajoyyal szemben egy új politikusgeneráció képviselői vezetik. A Podemos élén a 37 éves, lófarkas egyetemi tanár, Pablo Iglesias áll, míg a Ciudadanost a nemrég még jogászként ismert, 36 éves Albert Rivera vezeti, akit egy közvélemény-kutatás a négy pártvezér közül az első helyre sorolt. (Sánchez is csak 43 éves, de a választók szemében ő a PSOE miatt a régi elitet képviseli.) A Podemos és a Ciudadanos abban is egyetért, hogy elutasítják a katalán függetlenséget, és a problémát úgy oldanák meg, hogy a spanyol alkotmányt módosítva nagyobb önállóságot adnának az országon belül Barcelonának (és persze a többi tartománynak is). Megreformálnák a választási rendszert is, amelyben nem egyéni jelöltekre, hanem pártlistákra szavaznak, így az azokon szereplők a hétköznapi emberektől elszakadó „klubtagokká” válnak.

Pablo Iglesias, a Podemos vezetője

AFP / Josep Lago

A különbségek főleg a gazdaságpolitikában jelentkeznek. A Podemos megerősítené az állam szerepét, visszaadná az elvett szociális juttatásokat, és akár még egyes privatizációkat is visszacsinálna. A Ciudadanos ezzel szemben klasszikus liberális gazdaságpolitikát hirdet, az állam szerepét a minimálisra szorítaná le, s elvet minden kormányzati iparpolitikát, helyette a piacra bízná a beruházási döntéseket. Rivera továbbvinné a Rajoy által elindított munkaerőpiaci reformot, ami rugalmasabbá tette az alkalmazás feltételeit.

Az előrejelzések azt mutatják, hogy – bár rekord magas volt a finisben a pártot még választani nem tudók aránya - a Podemos és a Ciudadanos is 15-20 százalék közötti eredményt érhet el, amivel viszonylag kiegyensúlyozottan négyosztatúvá válhat a spanyol politika. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyű lesz koalíciót összekovácsolni. Egy PSOE-PP nagykoalíció a régi rend fennmaradását jelentené, és csak növelné az azzal szembeni elégedetlenséget. A Podemos veszélyes koalíciós társ lenne a PSOE számára, mert a baloldali radikalizmus idegessé tenné a piacokat. A PP és a Ciudadanos egymásra találását viszont nemcsak az segítheti, hogy Rivera korábban a Néppárt tagja volt, hanem az is, hogy a gazdaságpolitikában áthidalhatóak a két párt nézeteiben mutatkozó különbségek. A korrupcióval fertőzött Néppártnak viszont alighanem politikai árat kellene fizetnie egy ilyen szövetségért. Erre mutató jelnek tekintik azt, hogy Rajoy a kampányban maga mellé emelte a plakátokra, s még egy pártvezetői tévévitára is elküldte maga helyett 44 éves miniszterelnök-helyettesét, Soraya Sáenz de Santamaríát, mintha azt jelezné, hogy előállhat olyan helyzet, amikor az utódjává lép elő.