„Oda? Viccelsz? A közelébe nem megyek a belvárosnak.” – mondta a taxis, mikor a Krescsatyik utca közelében lévő szállásunkra próbáltunk meg bejutni a kijevi Zuhliany reptérről. Pedig 2014. február 20-án nem volt túlkínálat utasokból.

Előző nap az ukrán kormány szükségállapotot hirdetett, korlátozták a tömegközlekedést, fegyveres ellenőrzőpontokat állítottak fel, a magyar külügyminisztérium pedig azt kérte, senki ne utazzon Kijevbe. Február 18-ával csatatérré változtak az ukrán belváros utcái a Függetlenség (Nezalezhnosti) terének környékén, miután 20 ezer tüntető indult el a parlament felé. A demonstrálók hamarosan áttörték az egyik rendőrségi ellenőrzőpontot, a belügyi erők, a Berkut egységei pedig a könnygáz- és hanggránátok után éleslőszerrel kezdték el lőni a tüntető tömeget.

Három nap alatt több mint száz ember halt meg. A pontos számról ekkor még nem lehetett tudni semmit, de előző este a BBC már megmutatta, hogyan vált a Függetlenség tere egyetlen égő lángtengerré.

Több taxis is nemet mondott, majd kaptunk valakitől egy olyan árat a fuvarra, aminek hallatán a szorult helyzet ellenére is kinevettük. Végül akadt egy fuvaros aki látván, hogy más dolga úgysem akad az elkövetkezendő órákban, megkönyörült. A városba érve azonnal a Majdan felé vettük az irányt (ismertük a járást, alig három héttel korábban már jártunk itt), még úgy is, hogy a szállodát, ahová szobát foglaltunk evakuálták és egy másik hotelbe kellett beköltöznünk.

A törmelékből, padokból emelt, a -20 fokban folyamatosan vízzel öntözött barikádok ismerősek voltak, ahogy az égő gumiabroncsok szúrós, mindent átható szaga is. A tér másik sarkából visszhangzó tűzharc éles durranásai viszont nem.

A tüntetők épp az Institucka utcán keresztül törtek előre a parlament és a kormányzati épületek felé, a Berkut erői viszont ekkor már gépkarabélyokkal és mesterlövész puskákkal lőtték őket az utca baloldalán lévő Művészetek Palotájából, ahol három héttel korábban még átmeneti kórház működött.

Csatatérből nemzeti ravatal

A falanx alakzatban, a rendőröktől zsákmányolt pajzsokat maguk előtt tartva előretörő tüntető egységeket sikerült megállítani a golyózáporral. Többen egyszerűen eldőltek, mikor találatot kaptak, rengeteg embert hoztak ki hordágyakon a bajtársaik, miközben még az elsősegélyt nyújtókat is tűz alá vették. A túlnyomórészt botokkal és fémpajzsokkal felszerelt tüntetőknek mégis sikerült előretörniük, a Berkut erőket visszavonták. A tér egész éjjel lángolt.

Másnap a Majdanon már mindent hamu borított, csend volt. A szakszervezeti épület, amelyben három héttel korábban még átmeneti kórház volt, teljesen kiégett, életveszélyes volt még a közelébe menni is. A színpad azonban megvolt, épp gyászmisét tartottak a halottakért. Egy fiatal lány, aki a közeli Ukrajna Hotel lobbijában dolgozott önkéntesként, azt mondta, egy ideig számolta, hány holttestet hoznak be, aztán abbahagyta.

AFP / Andrey Stenin

Az Institucka utcán, ahol a legvéresebb összecsapások zajlottak, mindenütt elhagyott tárgyak, sisakok hevertek. A legutolsó, a tüntetők által emelt barikádnál nem lehetett tovább menni, az ott állmásozó tüntetők szerint előző nap a háztetőkről lőtték a tömeget a mesterlövészek, és komoly esély van rá, hogy most is ott vannak.

Nem vették észre győzelmük pillanatát

Sem a tüntetők, sem az újságírók nem tudták, hogy a Berkut erőit ekkor vonták ki a fővárosból, Janukovics elnöknek pedig nyoma veszett. A tömeg most először jutott el az ukrán parlamentig, ahonnan a kormánypárti képviselők autóit a tüntetők kezdték el „rekvirálni”. A parlament ajtaját már a majdani „hadsereg” fémpajzzsal és botokkal felszerelt egységei védték, a képviselők pedig ezekben a percekben szavazták meg Janukovics megfosztását az elnöki hivataltól.

Először január 24-én jártam Kijevben, aztán három héttel később, február 20-ától kezdve töltöttem pár napot az ukrán fővárosban. Másfél évvel később pedig a kelet-ukrán front mindkét oldalán Avgyevkában és a szakadárok által uralt Donyeckben.

A kijevi belvárosból oroszokat szidalmazó majdani tüntető éppen úgy hitt saját igazában, mint a donyecki pincében kialakított óvóhelyen az ukrán fasisztákat kárhoztató sokgyerekes édesanya. Az ország és lakói 2014-ben a poklon mentek keresztül, hamarosan pedig elveszítették az ország egy részét is, amikor felségjelzés nélküli orosz erők megszállták a Krím-félszigetet. Tanulság nincs, megoldás sem.

Három éve tart az öldöklés

Három év elteltével az ukránok jó része ugyan már kiábrándult az új vezetésből és tartalékait felemészteni látszik az évek óta komoly áldozatok árán folytatott háború, de a fronton nem csökkent az elszántság azóta sem. Élet-halál harc zajlik Európa határán, míg a Kelet-Ukrajnában élő orosz kisebbség igényeit tetszése szerint rángatja Putyin az autonómiára törekvéstől egészen az Ukrajnát felosztani, vagy csatolni kívánó szélsőségekig, attól függően, mire van szüksége éppen a globális kártyajátékban.

AFP / Anadolu Agency / Bulent Doruk

A konfliktust és a szakadár nómenklatúrát az orosz hatalom komoly pénzügyi áldozatok árán életben tartja, idén januárban pedig újra komoly összecsapások voltak éppen Avgyevka térségében. Magyarország azonban mintha figyelemre sem méltatná, hogy egy szomszédos ország területét a világ egyik legerősebb hatalma használja gyakorlópályának.

A kijevi forradalom Európa elmúlt évtizedeinek legvéresebb felkelése volt, az ukrán polgárháború pedig a balkáni vérszivattyú óta nem látott poklot szabadított a kontinensre. Három éve korántsem volt ennyire egyértelmű, hogy az Ukrajnát magához édesgető Európa és ezt a saját érdekszférája súlyos megsértéseként értelmező Oroszország viszonya meddig mérgesedhet. Ma pedig csak találgatni lehet, mi következik, ha Putyin végzett Szíriával és újra a nyugati frontra összpontosíthat.