Talán nem túlzás állítani, hogy történelmi napokat él át Kuba. Miguel Mario Díaz-Canel Bemúdez elnökké választásával 1959 óta az első olyan vezető kerül az ország élére, aki nem a Castro családhoz tartozik, ezzel pedig – legalábbis névleg – lezáródik egy ikonikus korszak. Hivatalosan 49 éven keresztül Fidel, majd az utóbbi 10 évben öccse, Raúl Castro Ruz vezette az országot (2006–2008 között csak helyettesítette Fidelt), miközben a nagy ellenség, az Egyesült Államok a kubai forradalom óta a tizenkettedik elnökét „fogyasztja” éppen. Tegyük azért hozzá, hogy a formalitások (parlamenti szavazás) ellenére az új elnök nem szabadon megválasztott, hanem Raúl Castro és köre által lett kiválasztott vezetője Kubának. Az új elnök emellett civil, vagyis 60 év után először nem egy katonai ranggal rendelkező személy fogja betölteni a kubai gazdaságban és a politikai rendszer fenntartásában kulcsszerepet játszó hadsereg legfőbb parancsnoki pozícióját.

Miguel Díaz-Canel a kubai vezetés „moderált” szárnyhoz tartozott még Villa Clara tartomány kvázi kormányzójaként, ahol a helyiek beszámolója szerint álruhában ment el hivatalokba, boltokba, sőt még egy temetésre is, hogy megnézze, minden állami szolgáltatásból megfelelő minőségben részesülnek-e a hétköznapi polgárok. Nem szakadt el a valóságtól, közvetlenül kommunikált a lakossággal, ha úgy adódik, élő rádióadásban válaszol helyi lakosok kérdéseire.

Felemelkedése annak köszönhető, hogy korosztályából többtucatnyi vezető politikust korrupció és hazaárulásvádjával eltávolítottak a 2000-es évek végén, így a szakértők által szürke, nem túl karizmatikus figuraként jellemzett Díaz-Canel előreléphetett a kommunista párt ranglistáján. Először felsőoktatási miniszterként, később Raúl Castro alelnökeként belesimult a kubai felsővezetésbe, így nagy valószínűséggel elnöksége alatt – de legalább annak első szakaszában – a „kontinuitásra” fogja helyezni a hangsúlyt. Különösen azért, mert Raúl Castro továbbra is (2022-ig) a Kommunista Párt első titkára marad, és ezzel azért megmarad a befolyása, az amúgy kulcsfontosságú reformok pedig egyre csak késhetnek. Más kérdés azonban, hogy a kormányzati kulcspozíciókban már nem a régi forradalmi gárda tagjai, hanem a második vonalban nevelkedett, fiatalabb generáció politikusai kerültek előtérbe, bár a vezetés része maradt alelnökként (a 74 éves) Salvador Valdés Mesa és (a 85 éves) Ramiro Valdés Menéndez is.

Raul Castro és Miguel Díaz-Canelt egy Május elsejei ünnepségen 2016-ban

AFP / Adalberto Roque

Kuba népe valójában (csöndben) elégedetlen. A márciusi parlamenti választások eredménye nagyjából hozta a papírformát (mindenhol az egy szem kommunista párti vagy „népfrontos” jelölt nyert), csak a részvételi arány volt a korábbiaknál alacsonyabb (83%), az érvénytelen szavazatoké pedig a megszokottnál magasabb (5.5%). A nép ezzel tudta jelezni „elégedetlenségét” és csalódottságát a jelenlegi (elsősorban gazdasági) helyzettel. Hiába nincs ugyanis éhezés, ám eközben a boltokban az 1990-es években átélt gazdasági válság – vagy ahogy Kubában nevezik:  „különleges időszak” („período especial”) – árnyát előre vetítő részleges áruhiány van. Az alapvető élelmiszerekhez (liszt, tojás, bab, rizs) mindenki hozzá tud jutni, de olyan „különlegességek”, mint tej, sajt, vaj, marhahús, csaknem elérhetetlen az átlagembernek. A kilátástalanság pedig, illetve a jó (interneten és emigráns rokonok Facebook-oldalain látott, nyugati színvonalú) élet lehetőségének hiánya, valamint a politikai üldöztetés sokakat kényszerített külföldre az elmúlt hatvan évben. (Ennek az emigrációnak köszönhetően jött létre az igen heves („reakciós”) kubai-amerikai kolónia (Florida központtal), melynek növekvő befolyását jelzi Trump elnök külpolitikai irányváltása Kuba irányába.)

A kubai lakosság mérsékelt várakozással tekint az új elnök hivatalba lépésére. A változások irányára, mélységére és gyorsaságára vonatkozóan komoly érdekellentétek voltak és lesznek is a kommunista szigetország lakossága és vezetése között. Mindenki tudja, hogy a gazdasági struktúrában és szabályozásban változtatásokra lenne szükség (például a kettős valutarendszer megszüntetésére, a gazdasági reformok következetes továbbvitelére és esetleges felgyorsítására), azonban senki nem akarja a társadalom kettészakadását szegény, kiszolgáltatott munkavállalói és gazdag vállalkozói rétegre.

MTI / EPA / Orlando Barria

Erre az állami média mindig előszeretettel hozza fel elrettentő példaként az Egyesült Államok lakókocsiparkjainak, valamint Európa nyomortelepeinek szegénységét. A lakosság az új elnöktől megélhetési, lakhatási gondjainak enyhítését várja. Ezen problémák mellett azonban az új elnök előtt a legnagyobb kihívást a lakosság folyamatos elvándorlása jelenti. Különösen a képzett rétegek hagyják el ugyanis az országot az első adandó alkalommal. Emiatt Kuba Latin-Amerika egyik legrosszabb korfájával „büszkélkedő” országa, a lakosságnak jelenleg 20, 2025-re a közel 30 százaléka 60 év fölötti lesz, és a mostani demográfiai trendek mellett 2050-re a mostani 11 millióról 6 millióra fog csökkeni a népesség. Ezt megállítani pedig csak úgy lehet, hogy megfelelő életkörülményeket és kilátásokat biztosítanak az internet világában már Kubában is mindenről informálódó fiataloknak, ez pedig gazdasági nyitás nélkül nem fog menni.

Kuba számára elengedhetetlenül fontos olyan partnerek megtalálása a világban, akik (az amerikai embargó ellenére) finanszírozzák a kereskedelmi hiányt és a szükséges állami beruházásokat (például a közeledési és a telekommunikációs infrastruktúrában). Havannának úgy kell törekednie a Raúl Castro idején bátortalanul megkezdett gazdasági nyitás és diverzifikáció folytatására, hogy ne alakuljon ki olyan függés senkitől, melynek köszönhetőn megismétlődhetne a Szovjetunió bukását követő „különleges időszak” szűk hét esztendeje.

Raul Castro és Miguel Díaz-Canelt érkezik a nemzetgyűlésbe

AFP

A berlini fal leomlása után a várakozások ellenére nem Kína lett az új „nagy testvér”, mivel onnan nem érkezik jelentős tőke az országba, és az áruforgalom növekedése se számottevő az utóbbi másfél évtizedben. (Kuba nem tud mit ajánlani a pragmatikus Kínának, nincs nyersanyagkészlete.) A nyugati partnerek elmaradása – az amerikai embargón túl – részben a kubai bürokrácia lassúságának, az állami szabályozás hiányosságának és bizonyos esetben az alkotmány azon részének is köszönhető, mely kimondja, hogy „ha a nép érdeke úgy kívánja”, akkor bármit bárkitől el lehet államosítani. Így nehéz hosszú távban gondolkodó befektetőket az országba csalogatni – még a speciális gazdasági övezetekbe sem, ahol pedig különleges adó és munkajogi feltételek várják az elsősorban az Európai Unióból, Kanadából és Japánból érkező tőkét. Egy ideig úgy tűnt, hogy Szovjetunió helyét még talán Venezuela veheti át, és a 2000-es években Hugo Chávez elnöksége alatt jelentős támogatást is kapott Kuba nyersolaj formájában, az ottani összeomlás óta azonban ez a bevételi forrás elapadt, így maradt a turizmus és külföldön élő kubaiak hazautalásai, erre pedig nem lehet hosszú távon egy ország jövőjét alapozni.

A sok bizonytalanság között egy valami biztosnak tűnik: a mostani változások nem abba az irányba mutatnak, hogy akár közép-, akár hosszú távon a kubai politikai rendszer megváltozna. Legjobb esetben is egy kínai vagy vietnami típusú pártállami rendszer alakulhat ki apró lépésekkel, mely jól megfér majd egyfajta korlátozott piacgazdasággal, a külföldi tőke fokozatos, irányított beengedésével, végül az információáramlás kínai típusú ellenőrzésével a politikai hatalom megtartása érdekében. Azonban legalább ebbe az irányba az első lépéseket Miguel Díaz-Canel elnöksége alatt meg kell tenni, ha nem akar egy olyan ország elnöke lenni, ahol a fiatalok egyetlen vágya, hogy minél hamarabb elhagyják hazájukat.