Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Hajnali 4 óra, megriadok és a telefonra nézek, aztán visszaalszom. Pár perccel később éles visítással megszólal a recepciós hangja a hangosbeszélőn: “Kedves vendégeink! Újabb légitámadás várható, kérjük menjenek azonnal az óvóhelyre!” Gyorsan felöltözöm és kimegyek a negyedik emeleti erkélyre. Viszonylagos csend az előző éjszakához képest, amikor folyamatosan lehetett hallani a távoli puffanásokat Kijevtől északra és észak-nyugatra. Visszamegyek, de aludni már nem tudok, nézem a híreket és kiderül, hogy amire megriadtam, egy hangos robbanás volt tőlünk alig 10 kilométerre, amikor lelőttek egy ukrán SU-27-es vadászgépet Kijev fölött. A gép égő roncsai egy lakóépületre zuhantak, több ember megsérült.
„Ádám, mit csináljak? Fogalmam sincs, mit csináljak! Meneküljünk? Minden le van zárva és nagyon veszélyes útra kelni. Kérlek, segíts kijutni!” – ezt nem egy itteni magyar ismerősöm írta, hanem Natalie, az ukrán segítőm, akivel végigcsináltam a majdani forradalmat 8 éve, és tapasztalatból tudom, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. „Szumi városából jöttem ide dolgozni, az az orosz határnál van. Én nem gondoltam, hogy tényleg háború lesz, most meg az ottani ismerősöm nyomja nekem ezt az orosz dumát. Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik” – meséli egy meleg pokrócot maga köré tekerve Dasa, a középkorú nő, már a metróaluljáróban. Itt fognak aludni a párjával, a padon még talán pont akad nekik hely.
Nem mindenki ilyen szerencsés, sokan egyszerűen a földön ülnek, fekszenek. Van, aki alig fér el, van, akinek jut hely. Hirtelen rájövök miért: itt gyerekek vannak. Kicsik és még kisebbek. Van, amelyik még járni sem tud, de már egy hideg, huzatos metróaluljáróban tölti a második éjszakáját. Nem csak nekik kell megbirkózniuk a metrómegálló új, a szokásostól eltérő, ijesztő arcával, hanem kutyáknak, macskáknak, de még nyulaknak is. És persze több ezer, a bombázás elől a magyar állomásoknál sokkal mélyebben fekvő kijevi metrómegállókba menekülő embernek.
A kijevi emberek félnek. Mégis bátrak, hiszen itt maradtak a városban, amit ha katonai értelemben talán még nem is, de mentálisan mindenképpen ostromol az orosz hadsereg. Kijutni lehetetlen, illetve veszélyesebb, mint bent maradni. Arról, hogy mit akar Putyin tenni az ukrán fővárossal, csak találgatni lehet. Csütörtök hajnalban az első hírek után őrültségnek tűnt volna azt feltételezni, hogy a keleti tartományokon túlnyúlik a háború. Ez az őrültség körülbelül 10 perccel később vált valósággá, amikor Kijev környékén becsapódtak az első rakéták, és megszólalt a légiriadó. Ezután még mindig csak ócska képzelődésnek hangzott volna azt mondani, hogy estére már orosz csapatok lesznek Kijev környékén. Ehhez képes a kijózanító valóság ott mennydörgött a horizonton.
És nem csak Kijevben, hanem az egész országban, északon, délen és keleten is tombol egy totális háború. Putyin elindította a gépezetet, ami láthatóan kisebb-nagyobb ellenállással, de bedarálja Ukrajnát. Európa második legnagyobb országában 43 millió ember él, és többségük nem tudja, hogy másnap is Ukrajnában fog-e felkelni. Néhányan úgy érzik, megmentik őket és orosz kultúrájukat, sokan pedig úgy, hogy elveszik az országukat, az önbecsülésüket, akár az életüket is.
Kijevben ma csend van. Hogy az igazi vihar előtti, vagy utáni, az csak reggelre fog kiderülni.
(Kiemelt képünkön: Ukrán katonák lövésre készen Kijev egyik hídján 2022. február 25-én fotó: MTI)
