Mielőtt a Twittert blokkolták volna Oroszországban, arról egyeztettek fiatalok, hogyan lehetne meggyőzni a szüleiket arról, ne higgyenek az állami propagandának, és főleg: ne támogassák az Ukrajna elleni inváziót.

Az Oroszországban kizárólag „különleges műveletként” emlegethető háborút sok orosz tartja jogosnak: a VZIOM nevű állami közvélemény-kutató intézet felmérése szerint legalább a lakosság 68 százaléka. Kritikus és független médium szinte egyáltalán nincs az országban, az idősebbek pedig csak az állami televíziót nézik.

Több, neve megváltoztatását kérő orosz fiatal hajlandó volt mesélni a Deutsche Wellének arról, milyen heves vitákat folytatnak a szüleikkel, lényegében már a Krím elcsatolása és az azt követő, 2014-ben bevezetett nyugati szankciók óta.

Vlagyimir Putyin beszédét közvetíti az orosz televízió

Pavel Golovkin/AP Pool/dpa

Íme három generációs konfliktus a sok közül:

„Apámat nem hagyta cserben a kritikai érzéke”

Jelena, 29 éves, Moszkvában él, civil szervezeteknek dolgozik IT-szakértőként

Ez totális háború, és én határozottan ellene vagyok. Az első nap eseményei sokkoltak, sírva olvastam a híreket. Szégyenkezem, szomorú vagyok, és felelősnek érzem magam amiatt, hogy ilyen beteg országban élek beteg elnökkel az élén, ráadásul a következményeket nem egyedül nekünk kell elszenvednünk, hanem más országok lakosságának is. Soha nem szavaztam erre a kormányra, épp ellenkezőleg: mindig is tüntettem ellenük.

Újabban megint járok tüntetésekre, és már aláírtam mindent, ami háborúelleneset csak alá lehetett írni. Beszélgetek az emberekkel és tanácsokat adok nekik, hogy mi mindent tehetnek a helyzet befolyásolására. A minap a barátaimmal egy moszkvai metrómegállóban osztogattunk békét jelképező zöld szalagokat. Nagyon sokféleképpen reagáltak a járókelők: egy idős férfi könnyes szemmel jött oda hozzánk, és kért még egy szalagot a feleségének. De találkoztunk olyan nyugdíjas asszonnyal is, aki lefasisztázott minket, és azt üvöltötte, legjobb lenne végezni velünk, csak úgy zengett tőle az utca.

A szüleim is Moszkvában élnek. Apám 59 éves, és egy pénzszállító vállalatnál dolgozik. Anyám 63 éves és nyugdíjas. Korábban gyermekműsorokhoz írt forgatókönyveket. Amint kirobbant Ukrajnában a háború, rögtön összevitatkoztunk egymással, főleg amiatt, hogy a szüleim mindent elhittek, amit a tévében láttak. Február 26-án reggel felhívtam a bátyámat, aki úgy gondolkodik a dolgokról, mint én. Azt javasoltam, üljünk le négyesben beszélni. Félig-meddig sikerrel is jártunk.

Legalább apánkat ráébresztettük, hogy szörnyű, ami történik. Elkezdte kritikusan nézni a világot. Valójában már korábban gyanakodott, hogy nem lehet minden úgy, ahogyan a tévében látja. De az újabb felismerések teljesen megrázták. Rohama volt, alig kapott levegőt. Amit addig hitt Oroszországról és az orosz népről, egy csapásra összeomlott.

Háborúellenes tüntetés Oroszországban

dpa-Bildfunk

Anyánk a nyugdíjba vonulása óta mást se csinál, csak tévét néz. Így vált belőle Putyin-fanatikus. Hiába próbáltuk meggyőzni, hogy érdemes lenne tájékozódnia más forrásokból is, hallani sem akar róla. Amint szembesül azzal, hogy a vakbuzgósága hazugságon alapulhat, dühössé és agresszívvá válik, pont, mint az az idős asszony az utcán, aki fasisztának nevezett minket. Amikor bejelentették, hogy Kadirov csecsen elnök hidegvérű gyilkosokból álló egységét Ukrajnába küldi, anyám szinte tapsikolt örömében. Borzasztó ezt látni.

Már nem is tartjuk egymással a kapcsolatot. Talán egyszer beszélek majd vele a háborúról, ha már szembesült az összes következményével, és lehull a hályog a szeméről. Apánk mellettünk áll. Azt mindig ellenezte ugyan, hogy tüntetésekre járjak, de csak azért, mert féltett. Miután túl voltunk ezen a nagy beszélgetésen, a legnagyobb csodálkozásomra azt mondta, hogy ha újra tüntetni megyek, velem jön.

„Anyám kizárólag a propaganda szlogenjeit hajtogatja”

Anton, 24 éves dizájner, Moszkva közelében él

A Rosztovi járásban fekvő Morozovszkban nőttem fel, körülbelül 200 kilométerre az ukrajnai Luhanszk városától. Gyerekkorom óta ismerek ukránokat, soha nem volt problémánk egymással. Február 24-én reggel, a háború kitörése napján gyorsan összepakoltam egy hátizsáknyi holmit, arra az esetre, ha behívót kapnék a hadseregbe. Időben el akartam bújni az erdőben. Anyám azonnal falhoz állított, hogy hová megyek. Azt mondta, ő nagyon is egyetért a háborúval Ukrajna ellen, amit amúgy is el kellett volna foglalni már 2014-ben, meg hogy Putyin mindent a lehető legjobban csinál. Mintha leforráztak volna. Anyám 52 éves, és hisz mindenféle különös dolgokban, például a rúnákban, a tarot kártyában és többféle összeesküvéselméletben. Ha politikával kapcsolatban nyilatkozik, kizárólag a propaganda szlogenjeivel dobálózik. Azt viszont álmomban nem gondoltam volna, hogy elfogadhatónak tartja szomszédos országban élő emberek meggyilkolását. Feladatomnak érzem meggyőzni őt, hogy a gyilkosság soha semmilyen alapon nem lehet jogos.

Letartóztatások a moszkvai háborúellenes tüntetésen

Letartóztatások a moszkvai háborúellenes tüntetésen

Elfogadhatatlannak tartok bármiféle háborút. Elég ideig szolgáltam a hadseregben ahhoz, hogy rájöjjek, valami nagyon el van fuserálva az országunkban. Tilos volt fényképezni tönkrement berendezéseket, a tisztek lopták a benzint. Miután leszereltem, elkezdtem tüntetésekre járni. A háború ennek a züllött rendszernek a terméke, ezért próbálom meggyőzni anyámat, hogy ami Oroszországban történik, az nem normális. A háború második napján, február 25-én veszekedés és dühkitörés nélkül tudtunk beszélni erről a témáról. Logikusan építettem fel a mondandómat, felkészültem érvekből, még Orwellt is megemlítettem neki, hogy nem ártana tőle olvasnia. A rákövetkező nap szintén teljes nyugalomban beszélgettünk. Mégsem hiszem, hogy meg tudom győzni őt, akkora káosz van a fejében. Azért meg fogom próbálni. Amiben eddig egyetértettünk, hogy mindketten nagyra tartjuk Borisz Nyemcov ellenzéki orosz politikust, Putyin egykori kritikusát, aki egészen addig bizonyítékokat gyűjtött az orosz hadsereg kelet-ukrajnai bűntényeiről, amíg 2015-ben meg nem gyilkolták egy merényletben.

„Vajon mi mindenről hihetik még, hogy jogos?”

Alena, 26 éves közgazdász Szentpétervárról

Anyukám 47 éves, és egy kórház titkárságán dolgozik. Apám 56 éves és az orosz vasúttársaság alkalmazottja. Mindketten Permben élnek, és már 2014-ben is az orosz kormányt támogatták. Szorgalmasan szajkózták a tévében hallott jelszavakat.

„Nemet a háborúra!” felirat Szentpétervár legíhresebb főútján, a Nyevszkij proszpekten.

(AP Photo/Dmitri Lovetsk

De a nézeteik azóta megváltoztak. Az egész azzal kezdődött, hogy a 2014-es importtilalmak után egyszeriben leszoktunk a napi szintű sajtvásárlásról. Egyrészt, mert nem engedhettük meg magunknak, másrészt, mert már az íze is pocsék volt. Jól emlékszem erre az időszakra, tizenegyedikbe jártam. Apám fizetését csökkentették a vasútnál, kellett a pénz a krími háborúra. Később, amikor már közgazdaságtudományt hallgattam az egyetemen, nem esett túl nehezemre elmagyarázni nekik, hogy miért élünk rosszabbul: mert a kormány a Krím-félsziget megszállására költötte a pénzünket. Megérte? A legnyomósabb érvem így hangzott: „Mióta dolgoztok keményen értem és a nővéremért? Most mégis be kell érnünk jóval alacsonyabb életszínvonallal, mert ez a kormány, amit nem mi választottunk meg, mindenáron meg akart szerezni egy másik országhoz tartozó darabka földet.”

Elfogadom, hogy különböző generációk eltérő nézeteket vallhatnak bizonyos dolgokról. De nem olyasmiről, ami most zajlik. Örülök, hogy a szüleim hasonlóan tekintenek a háborúra, mint én, mert fel nem bírom fogni, hogyan lehet erről másképp gondolkodni, és közben jó embernek is maradni. Folyton az jár a fejemben, hogy akik képesek igazolni ezt a vérfürdőt, azok mi mindent tarthatnak még jogosnak? Ilyen szülőket nem akarhat magának az ember. De az is igaz, hogy mi, fiatalok sokat segíthetünk nekik. Eligazíthatjuk őket az információözönben.

Szerző: Kira Sokolova. A fordítást Valaczkay Gabriella késztette.