Az orosz offenzíva kezdete óta ostromlott Mariupolból elmenekült civilek hátborzongató képet festettek a BBC-nek a városbeli életről és az oroszok által felállított úgynevezett szűrőtáborokról, amelyekben az evakuálásra váró lakókat gyűjtik össze. A brit közszolgálati médiumnak két, Lvivbe menekült házaspárral mondta el, mint tapasztalt az oroszok által megállás nélkül támadott és mostanra nagyrészt elfoglalt kelet-ukrajnai kikötővárosban.

Olekszandrnek és Olenának a múlt héten sikerült elmenekülnie Mariupolból, ahol egy étterem közelében fekvő pincében húzták meg magukat az oroszok elől, és az ott elraktározott konzerveken éltek. Élelmük is nagyon kevés volt, a legnagyobb problémát azonban a vízhiány okozta. Olakszandr a BBC-nek arról beszélt, hogy az utcai kutakhoz kellett kiszaladnia vízért. „Nagyon veszélyes volt, mert az oroszok folyamatosan lőttek. A bojler vize mentette meg az életünket. Amikor elhagytuk a pincét, hogy megpróbáljunk elmenekülni, szinte semmi víz nem maradt a bojlerben” – magyarázta a férfi.

A házaspár három kilométert gyalogolt az evakuációs pontig, ahonnan egy oroszok által fenntartott menekültközpontba kerültek. Ezt egy közeli falu iskolájában rendezték be. Olekszandrtől és a feleségétől ujjlenyomatot vettek, majd minden oldalról lefotózták és órákig tartó kihallgatásnak vetették alá őket. „Mint egy börtönben” – így írta le Olekszander, amit tapasztalt. Az orosz ügynökök átnézték a telefonjukon a fényképeket, a híváslistát, a névjegyeket, hogy megtudják, kapcsolatban állnak-e újságírókkal, kormány- vagy katonai tisztviselőkkel. „Ha valakiről azt feltételezték, hogy »ukrán náci«, azt Donyeckbe vitték további kihallgatásra vagy megölték” – állította Olekszander. A cikkben megjegyezték, hogy ezt az információt nem tudták megerősíteni.

Miközben a pár arra várt, hogy felvegyék az adataikat, néhány férfi felajánlotta nekik: elintézik, hogy az átvilágítás nélkül hagyhassák el Mariupolt. Ők azonban nemet mondtak, mert attól tartottak, hogy állítólagos jóakaróik orosz kollaboránsok.

„El sem tudják képzelni, milyen rettenetes körülmények uralkodnak ezekben a szűrőtáborokban” – idézte fel Olena a BBC-nek. Elmondása szerint idős emberek aludtak a folyosókon matrac és takaró nélkül, mindössze egyetlen vécé és mosdó jutott több ezer emberre, és nem volt semmilyen tisztálkodási lehetőség. A szappan és a fertőtlenítő a második napon elfogyott, nem sokkal később pedig a vécépapír és az egészségügyi betét is, terjedni kezdett a vérhas.

A kihallgatás után Olena és Olekszandr megkapta az engedélyt, hogy felszálljon a 148. evakuációs buszra, egy héttel később azonban még mindig csupán 20 busz hagyta el a tábort. Számos busz érkezett viszont, hogy orosz területre szállítsa az embereket. Az orosz hatóságok a házaspárt is megpróbálták rávenni, hogy felszálljanak az egyikre, ők azonban akkor döntött úgy, hogy mégis élnek a korábbi felajánlással. A sofőrjük először egy másik, oroszok által megszállt városba, Bergyanszkba ment velük, ahol három napig vártak, mire egy másik ember, vállalva a kockázatot, hajlandó volt egy ukránok által ellenőrzött területre vinni őket. Így kerültek Zaporizzsjába, ahonnan éjszakai vonattal mentek tovább Lvivbe. „A szűrőtáborokból csak ilyen kockázatos helyi magánsofőrök segítségével menekülhetsz el” – magyarázza Olekszandr. – „Szerencsére vannak köztük jó emberek is.”

Valentyina (58) és a férje, Jevgenyij szintén a múlt héten menekült el Mariupolból. Elmondásuk szerint a másik párhoz hasonlóan konzerveken éltek, valamint gabonán és a kertjükben termett krumplin. Ők nem merték megkockáztatni, hogy a kutakból szerezzenek vizet, előfordult viszont, hogy havat olvasztottak, hogy oltsák a szomjukat.

Valentyina arról beszélt, hogy sokan, akik már nem tudtak megküzdeni az éhséggel, elfogadták élelmet, amit az oroszok vittek a városba, ő azonban erre nem volt hajlandó. „Inkább meghaltam volna” – jelentette ki. A csecsen hadsereg tagjait is gyűlölettel emlegette, akik szerinte nőket és gyerekeket vadásztak le, hogy megerőszakolják őket. „Ha ezek a lányok és nők nem adták meg magukat nekik, akkor egyszerűen megölték őket. (...) El sem hiszem, hogy emberek képesek úgy viselkedni, mint az állatok. Nincs bennük emberség, nincs bennük együttérzés.”

Valentyina és Jevgenyij egy pincében rejtőztek el, amelyet végül az oroszok lebombáztak. Jevgenyij agyrázkódást szenvedett, és a hallásával azóta is problémák vannak. A házaspár ezután tovább bujkált menedékhelyeken és pincékben, mielőtt a menekülés mellett döntött. A városból kiérve szembesültek az orosz megszállók pusztításával. „Megszámlálhatatlanul sok volt a holttest. A város megszűnt létezni. Még a falak is. Csak hatalmas kupacokban álló romok vannak…”

Valentyina beszámolója alapján a táborba érve ők gyorsan túlestek a szűrésen, aminek talán a koruk és Jevgenyij testi fogyatékossága volt az oka. A fiatalok azonban szerinte sokkal rosszabbul jártak.

„A szűrőtáborok olyanok, mint a gettó. Az oroszok csoportokra bontják az embereket. Ha azt gyanítják, hogy valakinek az ukrán hadsereggel, a területi védőkkel, újságírókkal vagy kormányzati dolgozókkal van kapcsolata, az nagy veszélyben van. Donyecki börtönökbe viszik, megkínozzák őket” – magyarázta. A pár szerint sok olyan eset is előfordult, mikor az embereknek azt ígérték, hogy ukrán fennhatóságú területre viszik őket, de a busz, amelyre felszálltak, valójában az oroszok által megszállt országrészbe ment.

Olekszandrhez és Olenához hasonlóan Valentyináék is egy sofőrnek köszönhetik a megmenekülésük. „Mikor végre (megmenekültünk), és megláttuk az ukrán harcosokat meg a zászlót, amikor meghallottuk az ukrán beszédet, mindenki sírva fakadt a buszon – emlékezett vissza Valentyina. – Hihetetlen, hogy életben maradtunk és végre sikerült elmenekülnünk abból a pokolból.”