Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
„Sokat fogytam. Nem nézek ki valami jól” – mondta a BBC tudósítójának Nyikita Horban. A 31 éves Horban egyike azoknak, akiket az orosz katonák magukkal hurcoltak Oroszországba, viszont azon kevesek közé tartozik, akik egy hadifogolycsere részeként végül hazajuthattak.
Nyikita Horban megpróbáltatásai március elején kezdődtek, amikor az orosz hadsereg elfoglalta Andrijivkát, szülőfaluját. A férfi ekkor családjával bújt el házuk pincéjében, azonban az orosz katonák a faluban házról házra járva rángatták ki a pincékben bujkálókat, köztük őket is. Nyikitát és nevelőapját, Szását összeverték, de Nyikita beszámolója szerint még ők jártak jobban: „a faluban lövöldözés volt. Gyilkolták az embereket” – mesélte.
Szása és Nyikita szemét az orosz katonák bekötötték, majd megkínozták őket: elvették csizmáikat, megtöltötték vízzel, végül újra rájuk adták. Ukrajnában pedig hideg a tavasz: március elején a hőmérséklet sokszor kúszik fagypont alá.
Ha a vizes csizma a dermesztő hidegben nem lett volna elég, az oroszok csavarkulcsokkal szorították el ujjaikban és csuklójukban a vért, majd addig forgatták kezükön és ujjaikon a szerszámokat, amíg a bőr teljesen le nem foszlott a végtagokról. Nyikita beszámolója szerint Szását úgy kínozták meg, hogy a férfi egyik ujját csupán néhány bőrfoszlány tartotta utána a kezéhez.
Három, talán négy éjszaka telhetett el így Nyikita beszámolója szerint. A férfi lába gyorsan átfagyott, egy idő után már egyáltalán nem érezte lábfejét, lábujjait. „Sokáig feküdtünk így a földön, miközben újra és újra elbúcsúztunk az élettől” – mondta Nyikita.
Nyikita azonban nem volt egyedül: nevelőapja túlélte az oroszok kínzását, amikor pedig a katonák nem voltak a közelükben, igyekeztek folyamatosan beszélgetni egymással, megnyugtatni a másikat, ha mással nem, hát azzal, hogy egyikük sem maradt magára.
Néhány nappal később felrángatták, majd teherautókra dobálták őket. A férfiak szeme változatlanul be volt kötve, így nem tudták hol vannak, merre tartanak. A teherautó után helikopterekre rakták őket, Nyikita beszámolója szerint pedig enni mindeközben alig kaptak: csupán néhány falat kása, egy darab kenyér, valamint egy darab keksz jutott nekik elrablásuk óta.
Nyikitát végül tíz-tizenkét társával repülőre tették. Érezte, hogy felszáll, majd leszáll velük a gép, azonban sem ő, sem Szása nem tudta megmondani, hogy hol vannak. A gép Oroszországban landolt, a két férfi pedig hadifogolytáborba került. Napok múltán ez volt az első alkalom, amikor levették a szemüket takaró kendőt.
Mind Szása, mind Nyikita tábori kórházba került a landolás után, Nyikita pedig ekkor szembesült azzal, hogy lábujjai teljesen elfagytak: csupán fekete csonkokat látott lábfején. A tábori kórházban lábát megszárították és bekötözték, de más ellátást nem kapott.
Öt nappal később előzetes letartóztatásba helyezték a foglyokat Kurszk városában. Az újonc rabok haját a börtönben levágták, valamint azt mondták nekik, hogy „be fogják őket oltani”. A kifejezést Nyikita elmondása szerint a verés szinonimájaként használták a rácsok mögött. Mire őt és Szását tíz társukkal együtt egy cellába zárták, Nyikita meg volt győződve arról, hogy mindkét lábát el fogja veszíteni a fagyások miatt. Mint mondta, egyik lábát sem tudta már mozgatni, sőt: mindkettőnek „borzalmas szaga volt”.
A kurszki börtönben szinte egészségügyi ellátás nélkül tengődtek a rabok: háromnaponta kaptak egy antibiotikumos injekciót, valamint ekkor kötést is cseréltek rajtuk. A foglyoknak pedig ki volt adva a lecke: Nyikita szerint mind az orosz himnuszt, mind pedig egy Putyint dicsőítő dalt meg kellett tanulniuk, miközben naponta legalább kétszer kihallgatták őket, ami mellé rendszerint verés is járt.
Nyikita csak akkor jött rá, hogy Kurszkban van, amikor aláírattak vele egy dokumentumot, hogy a börtönben jól bántak velük, nem bántották őket és rendszeresen kaptak enni is. A férfi három hetet töltött a kurszki börtönben, azonban ezalatt lábai állapota olyannyira romlott, hogy két társával együtt kórházba szállították. Egy orosz sebész azt mondta neki, hogy az összes lábujját amputálni kell, a kijelentés pedig nem volt túlzó: a vizsgálat közben a férfi egyik lábujja leesett.
Nyikita a műtét után egy hetet lábadozott a kórházban, végül ott azt mondták neki, hogy őt és néhány másik súlyosan sérült társát hazaküldik Ukrajnába. A férfit így nem vitték már vissza a kurszki börtönbe, hanem ismét repülőgépre rakták, ami a 2014-ben annektált Krímbe vitte őket.
Nyikita elmondása szerint a fogolycsere találkozási pontján hordágyakra fektették, majd otthagyták az oroszok az út szélén, az ukrán katonák szedték őket össze. Hazajutott, azonban egyedül: Szásáról azóta nem tud semmit, hogy Kurszkban kórházba szállították. Családja viszont él, Belgiumba menekültek az orosz hadsereg elől. Nyikita jelenleg járni tanul, elmondása szerint egy dolog foglalkoztatja csupán: hogy eljusson a feleségéhez és a fiához.
(Címlapképünk illusztráció.)
