„Belefáradtunk abba, hogy féljünk” – riport háborús mindennapokról és bűntudatról Kijevből
Több mint egy évvel az orosz támadás megindulása után látogattunk el az ukrán fővárosba, ahol napközben már pezseg az élet, éjszaka viszont a drónok és a rakéták miatt jól jön az óvóhely. Már annak, aki egyáltalán még lemegy. A kijeviek köszönik, a háború árnyékában is élnek, dolgoznak és szórakoznak, az emiatt érzett bűntudatot azonban nehéz feldolgozni.
„Mi mást tehetnénk, éljük az életünket” – vonja meg vállát huszonéves fotósunk, miközben kiégett autóroncsok és szétbombázott házak romjai között felpattanunk Kijevbe tartó buszunkra.
Néhány órával korábban még a bucsai tömegsírnak helyszínt adó templom kertjében álltunk, ahol a polgármester-helyettes vezetett minket körbe az orosz hadsereg által meggyilkolt civilek fotói között. „Ez a bácsi a szomszédunk volt, biciklizés közben lőtték le. A nénit a háza előtt érte a golyó” – mutatja végig a városvezető szemrebbenés nélkül a barátok, ismerősök utcán fekvő holttesteit.
Arra a kérdésre, hogyan lehet visszatérni a mindennapokhoz egy városban, ahol az előrenyomuló orosz hadsereg tavaly márciusban több mint 300 civillel végzett, ő is csak röviden válaszol.
Ha túl akarsz élni, sok mindenre képes vagy”.
A Kijevben és környékén élőknek nehéz is lenne máshogy gondolkozni. Több mint egy évvel a tavaly februári-márciusi orosz offenzíva után a város sok negyedében szinte észrevehetetlen a háború, mégis ott van a mindennapokban. Az Irpinyből az ukrán főváros felé vezető 40 perces út tankcsapdák, katonai ellenőrzőpontok és homokzsákok között vezet. Az utcákon kihelyezett táblák mutatják a legközelebbi óvóhely felé mutató utat, éjszaka még mindig tart a kijárási tilalom, a főutcán katonák gyűjtenek adományt a hadseregnek.
A front most viszonylag messze van, de a veszély nem teljesen múlt el. Az érkezésünk előtt néhány nappal az Egyesült Államoktól kapott Patriot légvédelmi rendszer a város közelében semmisítette meg az oroszok hiperszonikus rakétáját. Nem sokkal később 35 iráni gyártmányú drónt lőttek ki az oroszok a főváros felé, de az összeset le tudta szedni az ukrán légvédelem.
Hozzá lehet szokni – állítják a kijeviek.
Én nem vagyok haditudósító, Kijevben is most járok először, úgyhogy követem a szabályokat. Feltelepítem a telefonomra a légiriadó alkalmazást, az ajtóm mellé kikészítem a kabátomat, a cipőmet, mellé vizet, külső akkumulátort a telefonomnak. A szálloda menedzsere azt kéri, hogy ha megszólal a riadó, bármennyire is nincs hozzá kedvünk, menjünk a kijelölt helyre. Sok vendég nem teszi meg, csak átfordul a másik oldalára. Mi megígérjük, hogy nem így teszünk.
Közben hiába olvastam már számtalan beszámolót, jelentéktelennek tűnő kérdések nem hagynak nyugodni: mi van, ha éppen hajmosás közben szólal meg a riadó? Biztosan fel fogok rá ébredni? Mennyi időm van, amíg leérünk az óvóhelyre?
A választ néhány óra múlva megkapom, amikor hajnali fél négykor hangosan riaszt a telefon, majd a szálloda hangszórója. Sietősen felkapkodok magamra mindent, kezembe veszem a hátizsákot, és a többiekkel elindulok a mélygarázsba. A következő meglepetés ott ér: víz, kávé és kempingágyak. A külföldi vendégekre láthatóan vigyáznak.
„Irigyellek” – sóhajt fel később egy beszélgetőpartnerem, akinek a tavalyi legkeményebb napokban csak a metró jutott.
Hogy mi történik a két és fél óra alatt, amit lent töltünk a hidegben, mi sem tudjuk. Két tompa robbanást hallok, lehetne akár egy lerobbanó autó hangja is. Csak a reggeli hírekből derül ki, hogy valószínűleg a légvédelem zaja volt, de ezt biztosra senki nem tudja mondani. Míg mi otthon folyamatosan a hírügynökségeken követjük, mi is történik a városban, az óvóhelyen egészen más átélni a történteket, és az itt élők nem akarnak állandó félelemben élni.
Számukra a háború sem most kezdődött, hanem kilenc éve. „Full-scale invasion, azaz „teljes körű invázió” – így utalnak a kijeviek 2022. február 24-ére.
A kívülálló számára elsőre talán szürreálisnak is tűnhet az a nyugalom, mellyel az itt élők élik a napjaikat, de máshogy valószínűleg nem is lehet. Az ukrán fővárosban és környékén a háború előtt körülbelül 3 és félmillióan éltek, ebből az orosz offenzíva tavaly februári kezdetekor körülbelül kétmillióan menekültek el, de közülük – bár a pontos szám nem ismert – egyre többen térnek haza.
Bár hibrid rendszerben, de működnek az iskolák és óvodák, az éttermek, és a kávézók teraszai most éppen tele vannak a hirtelen jött melegben, a metrón akkora a tömeg, hogy úgy kell befurakodni a szerelvényekbe. Péntek este a történelmi Podil negyedben fiatalok csapódnak egyik szórakozóhelyről a másikba, napközben ugyanezeket a helyeket utcazenészek, gördeszkások, rolleresek lepik el.
„Belefáradtunk abba, hogy féljünk” – kommentálja egy fiatal ukrán beszélgetőtársam.
A normálistól azonban azért mindez még messze van: a Szent András-templomtól vezető Andrjeveszkij lejtőn nyoma sincs a turisták tömegeinek, a bódékban most háborús szuveníreket árulnak. Mindössze 300 hrivnyáért (2800 forintért) már nekünk is lehet ugyanolyan pólónk, mint Volodimir Zelenszkij elnöknek. Ha betérünk egy postára, a híres „Orosz hadihajó, húzz a f*szba” szlogen nem csak bélyegeken szerepel, a hűtőmágnesekre és a pólókra is rányomtatták, a Magyar Postára emlékeztet, ahogy a tusfürdők és sorsjegyek mellett árulják. A bevétel természetesen a hadseregnek megy.
A Függetlenség terén, a Majdanon kihelyezett virágágyásokban most több ezer ukrán zászló lobog, így emlékeztetve a háborús halottakra, és nem csak az ukránokra, hanem azokra a külföldiekre is, akik életüket áldozták Ukrajnáért. Pár méterrel a föld alatt a bevásárlóközpontban már mintha nyoma sem lenne a háborúnak, úgy vásárolgatnak a fiatalok. Nem úgy a Szent Mihály-székesegyház előtt, ahol kilőtt orosz harcjárművek állnak, rajtuk ukrán szalagok. A kijevi főutcán, a Krescsatyikon hatalmas poszteren a hátrabilincselt kezű Vlagyimir Putyin orosz elnök áll a hágai bíróság előtt. Mindkettő hálás szelfitéma, Putyin előtt egész családok állnak meg előtt, hogy megörökítsék az otthoni fotóalbumba.
Kijevbe lassan a művészeti kiállítások is visszatértek. A Podil negyedben – a most is üzemelő városnéző óriáskerék mellett – kapott helyet a 27 konténerből összerakott MOT kiállítóhely, avagy az „ideiglenesség modulja”, benne 10 ország 28 művészének művei.
„Ideiglenesen elfoglalt régiók, ideiglenesen szétszakított családok, a menekülteknek járó ideiglenes védelem és ideiglenes, mint a háború” – magyarázza a különleges elnevezést idegenvezetőnk. Hozzáteszi azt is, hogy a kiállításból származó teljes bevételt a megrongálódott ukrajnai múzeumok helyreállítására költik majd.
Az egyik festmény előtt különösen sok időt töltünk. Egy meztelenül, az ágyán elterülő fiatal fiút ábrázol. A helyszín nem véletlen: az ukrán fiatalok számára most ez jelenti a legnagyobb nyugalmat.
Nekünk a hálószobánk a biztonságos hely.
Amikor hazamegyünk este a buliból, szétterülünk az ágyon, és csak bámuljuk a plafont, miközben nem szól a légiriadó. Ezekből a pillanatokból van most a legkevesebb, ezért is ezt értékeljük annyira” – teszi még hozzá Julia.
A kijevi fiatalok – mint ahogy a város lakói – igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A légiriadókat is egykedvűen veszik tudomásul, óvóhelyre már a legritkább esetben mennek. Igaz, körülbelül két hónapig nem szóltak a szirénák, amihez könnyű hozzászokni. Ebbe a viszonylagos nyugalomba rondított bele a május eleje, a moszkvai győzelem napja pedig azért már sokakat elgondolkoztatott, a családosok közül többen is jobbnak látták, ha lemennek a metróaluljárókba.
„Én már be sem állítom a légiriadó applikációt. Nemrég az egyik iráni drón törmelékei éppen az öcsém albérletének a közelében csapódtak be. Reggel felhívtuk egymást, hogy minden rendben van-e, aztán többet nem foglalkoztunk vele. Az utcán persze hallod a szirénákat, de ahogy vége van, folytatod a mindennapjaidat, elmész a randevúra, vagy beülsz a barátaiddal a kávézóba” – mondja beszélgetőtársunk.
Miután harmadik napja nem alszunk – vagy az éjszakai riasztásoktól, vagy a feszültségtől, hogy mikor szólal meg a telefon – már mi is könnyebben megértjük ezt a rezignáltságot. A huszonéveseknek azonban van egy másik magyarázata is arra, miért nem akarnak már bezárva élni.
„Tavaly tavasszal nem mentünk sehova, otthon pörgettük a híreket, de ettől teljesen magunkba zuhantunk. Mostanra már rájöttünk, hogy ha elmegyünk valahova, ha dolgozunk, ha szórakozunk, akkor az országot és a fronton harcolókat is támogatjuk: egyszer azzal, hogy megőrizzük a lelki egészségünket, egyszer pedig azzal, hogy életben tartjuk a gazdaságot” – sorolta érveit Okszana.
A nagy bulik, koncertek azonban így is elmaradnak, a pénzt inkább – mint minden esetben – a hadseregre költik. Maradnak a kisebb házibulik, azok is csak az éjféli kijárási tilalomig. Azt senki nem tagadja, hogy az orosz offenzíva – ami akkor következett be, amikor épphogy kezdtek volna felocsúdni a koronavírus-járványból – a legszebb éveiket veszi el tőlük, de ebben a helyzetben senki nem panaszkodik.
Egyvalami azonban mindenkiben visszaköszön, ez pedig a bűntudat. Aki elment, annak azért van bűntudata, mert nem maradt. Aki maradt, annak azért, mert nincs a fronton. Aki a fronton van, annak azért, mert nem a legkeményebb harcokban vesz részt. A fiataloknak azért, mert a háború ellenére elmennek bulizni,
az idősebb generációknak pedig azért, mert jobb jövőt ígértek a gyerekeiknek, ami soha nem jött el.
A másikat hibáztatni azonban itt nem szokás. Ahogy Artem Deniszov, a legnagyobb, veteránokat segítő alapítvány alapítója fogalmaz: mindenkinek megvan a maga dolga. Van, aki pénzt gyűjt, van, aki önkéntesnek áll, és van, aki harcol. Azt azonban ő sem tagadja, még ha véget is ér valaha a háború, évtizedekig tart majd a felépülés, már ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni.
Miközben vonatunk kigördül a kijevi főpályaudvarról, mi sem tudjuk elhessegetni az érzést, hogy csak egy országhatárt kell átlépnünk, holnap akár már le is törölhetjük a légiriadós applikációt a telefonunkból. Nem lesz kijárási tilalom, nem kell aggódnunk a családtagjainkért, nem fogunk az éjszaka közepén óvóhelyre menni, hogy aztán másnap folytassuk a mindennapjainkat.
Útközben aztán megáll a vonat, és négy órát veszteglünk. Vinnicja városánál ér minket az újabb légiriadó. A beszámolók szerint éppen felettünk szálltak el az orosz rakéták, hogy célba vegyék a nyugat-ukrajnai Ternopilt.
Ukrajnába az n-ost, berlini székhelyű nemzetközi újságírószervezet segítségével és meghívására jutottunk el.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
