Közel négy éve tart az orosz-ukrán háború. Mi várható 2026-ban?
Putyin néhány nappal ezelőtt aláírta az inaktív tartalékosok mozgósíthatóságáról szóló rendeletet. Ez az a húszmillió ember, aki papíron tartalékos, de aktív kiképzést nem kapott. Ez azt jelenti, hogy brutális élőerőhiány van. Az is figyelemre méltó, hogy már a hadiipari cégek is kezdenek leépíteni, mert nem tudják fizetni a számlákat. Az Uralvagonzavodban, a harckocsigyárban is tíz százalékos leépítést hajtottak végre. Két katonai hajógyár is elkezdte elküldeni az embereket, mert nincs pénz, a védelmi minisztérium nem fizet. El fog esni néhány tucat falu, de komoly áttörés nem várható.
Azt tudjuk, hogy Oroszországban ritkán zajlanak le alulról jött forradalmak. Van olyan erő, aki változást tudna elérni?
Szerintem előbb-utóbb tarkón lövik Vlagyimir Vlagyimirovicsot, de az nem egy fegyveres lázadás lesz. Az oroszok levonták a tanulságot a 2024-es Prigozsin-féle lázadás után. A Prigozsin vezette Wagner-csoport egy jól szervezett. nagy létszámú, nehézfegyverekkel rendelkező és meglehetősen autonóm hadsereg volt. Azóta átszervezték a katonai magánvállalatok piacát: nincsenek autonóm és nagylétszámú egységek. Sokkal szorosabban ellenőrzik most ezeket az egységeket. Újabb ilyen léptékű lázadásra nem számítok, nem lesz olyan, hogy valaki megindul Moszkva felé és lelövi az orosz hadsereg helikopterét. Valószínűleg mindenkinek jobb lenne, ha Putyin fejében lenne egy plusz lyuk.
És mi jöhet Putyin után? Jobb lesz?
Most nincs mozgástér. Ha jön egy új vezető, annak lesz döntési szabadsága. Ha úgy dönt, hogy letekeri a háborút, azt jó szovjet szokásoknak megfelelően az elődjére hivatkozva teheti majd meg. Az autoriter rezsimek általában nem tudnak komoly irányváltást végrehajtani. Itt nem arról van szó, hogy elengedjenek pár politikai foglyot, hanem arról, hogy a Kreml elindított egy háborút.
Mit ért el Oroszország az eredeti célok közül?
Sok esetben az eredeti célokkal ellentétesen sültek el a dolgok. Putyin hadüzenet-beszédében Ukrajna „nácítlanítását”, demilitarizálását az ukrajnai orosz kisebbség védelmét és Ukrajna örök semlegességét nevezte meg feladatként. Ehhez képest ott tartunk, hogy miközben a célok között ott volt Kijev, Harkiv és az összes déli nagyváros elfoglalása, a „nácítlanítás” sem sikerült, azaz nem került hatalomra Kijevben oroszbarát kormány. Nem sikerült a demilitarizálás sem, jelenleg Ukrajna a világ egyik legerősebb és leginkább harcedzett hadserege, hiszen közel négy éve tartják a frontot az oroszokkal szemben. Nem védték meg az ukrajnai orosz kisebbséget sem, sőt a háború pokoli pusztítást hozott a fejükre, hiszen az oroszok leginkább a harcok sújtotta keleti országrészben élnek, miközben az orosz kisebbséget valóban diszkrimináló rendelkezések érdemben nem enyhültek. A NATO nemhogy nem szorult vissza úgy, ahogyan azt az oroszok a 2021-es ultimátumban követelték, hanem két állam, Finnország és Svédország belépett a katonai szövetségbe. Ráadásul a NATO erősödött is, a tagállamok jóval többet költenek védelemre, mint 2022 előtt” – mondta az Oroszország-szakértő, aki szerint a háború miatt Oroszország elvesztette befolyását a posztszovjet térség jelentős részén, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában is. „Felmerül a kérdés: érdemes volt-e két porig rombolt kelet-ukrajnai megyéért feláldozni a posztszovjet térségbeli befolyást?
A gazdaság meddig bírja a szankciókat és a hadigazdaságot? És közben el is szigetelődött Moszkva.
Brutális vereség mind a kettő. A súlyos nemzetközi elszigeteltség biztos nem szerepelt a tervekben, ahogy az orosz gazdaság stagnálása és a technológiai degradáció sem. Az sem lehetett cél, hogy a medvegyevi érában született tervekkel ellentétben nem Európa segítségével akarnak modernizálni, hanem észak-koreai technológiát kell használni. Már tudjuk, hogy nem számítottak hosszú háborúra, és komoly nemzetközi visszhangra. Ha számítottak volna, nem hagytak volna 300 milliárd eurónyi állami vagyont Nyugaton. És kik azok, akik együtt szavaznak Moszkvával az ENSZ-ben: Venezuela, Észak-Korea, Belarusz és még néhány hasonlóan vonzó ország. A posztszovjet térségben is brutálisan lecsökkent a befolyásuk. Egyetlen ország van, ami nem távolodik Oroszországtól – s nem azért, mert nem akar, hanem azért, mert nem tud – ez pedig Belarusz. Az Eurázsiai Unió projektje gyakorlatilag halott, a Kollektív biztonsági Szerződés Szervezetével is ugyanez a helyzet. A posztszovjet államok immár egzisztenciális fenyegetést látnak Oroszországban, miután Moszkva megkérdőjelezte Ukrajna államiságát. Moldova két választáson erősítette meg, hogy nem akar az orosz érdekszférához tartozni, Örményország éppen most hajt végre látványos fordulatot: még Azerbajdzsánnal is rendezi kapcsolatait – igaz, súlyos területi veszteség után -és most az ország azeri olajat vesz, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Kazahsztán is gőzerővel távolodik Oroszországtól.
Viszont otthon megerősödött Putyin, az orosz ellenzék teljesen eltűnt.
A háború segített Putyinnak, hogy minden korábbinál nagyobb hatalmat építsen ki, rezsimbiztonsági szempontból szilárd a helyzet. „Saját jogrendjük szerint további négy megyét az országhoz csatoltak, ebből a négyből egy van meg teljesen, birodalmi logika szerint sikerült területeket szerezni és mostanra már Ukrajna sem az 1991-es határokhoz való visszatérésről beszél. Formálisan Ukrajna nem fogja elismerni a területi veszteséget, ám de facto ez ettől még területszerzés. Jó példa erre Japán: ugyan nincs békeszerződés Tokió és Moszkva között, ám a vitatott szigetek de facto Oroszországhoz tartoznak. Az orosz haderő is megerősödött, korábban nem létező mélységicsapás-képességre tettek szert. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy Oroszország naponta több száz drónt legyen képes indítani, vagy hogy több mint száz ballisztikus rakétát tudjon gyártani egy hónapban. A nyugatiaknál is relatíve erősebbek, mert egyetlen nyugati hadseregnek sincs meg a tapasztalata erről a fajta háborúról” – mondta, majd hozzátette, a nyugati légvédelem a közelében sincs annak, hogy naponta többszáz harci drónt el tudjon fogni.
