Gerőcs László engem sajnos nem tanított a Trefortban, de hallott róla mindenki a gimnáziumban, respektált, szigorú, ám kiváló tanár hírében állt. De ismeri a nevét szinte mindenki, aki érettségizett matekból, vagy a gyereke esett át rajta. Gerőcs László nem kibic, hanem sikeres, nyugdíj előtt, valamint köztiszteletben álló tanár és tankönyvszerző. Ellentétben mondjuk Hoffmann Rózsával, akinek feltette a kérdést, szégyelli-e magát.

Gerőcs a portfólió-feltöltésen akadt ki, miszerint neki vizsgáznia kell pedagógiából, és aztán majd valakik azt minősítik, és eldöntik, ért-e hozzá. Ebben a rendszerben, az őrült központosítás eredményeképpen maga Hoffmann Rózsa az, aki bekéri tőle a tanári jogosítványát. Természetesen ha az állam maga akar irányítani minden egyes iskolát, akkor hirtelen távol kerülnek a döntések a helyszíntől, és nincs is más választása, mint elölről kezdeni az ismerkedést, ilyen egyoldalú módon. És mivel az egész közoktatást Hoffmann Rózsa irányítja, már a kérdőívre is hülyeségek kerülnek, mert semmi nem haladhatja meg a főnök képességeit.

Okkal tart attól Gerőcs László, hogy ebben a rendszerben neki nincs helye. Hiszen ő látja, hogy hülyeségeket kérdeznek és azt is aljasul, Hoffmann Rózsa meg abban bízott, hogy ez senkinek sem tűnik fel.

És ha mégis, senki nem mer megszólalni. Ahhoz ugyanis volt esze, hogy mielőtt az őrületét szabadon engedi, mindenkinek befogja a száját. Ennek eszköze lett a pedagóguskar és maga az iskolák államosítása: itt aztán megnézheti magát, akinek eljár a szája.

Vannak eleve ilyen zártan működő szakmák, például a fegyveres szerveké vagy az adóellenőröké. Amikor innen valaki kilép és az asztalra csap, az gyakran országos botrányt jelent. A tanárok körében a megfélemlítés eddig elég jól működött. De ez nem azt jelenti ám, hogy csak Gerőcs László akadt ki azon, hogy egy Hoffmann Rózsának számoljon el az évtizedes munkájával. Ő csak az egyik volt, aki nyilvánosan mondta ki: szégyellje magát Hoffmann Rózsa. A többiek magukban vagy szűk körben, de ott meg úgy hangzott, hogy „elmész te a picsába”.

Bezzeg a Töhötöm

És most lássuk, mihez kezdünk a felháborodással, amelyben osztozunk a tanár úrral. Hogyan lehet megszabadulni ettől a rémálomtól? A probléma politikai természetű, és abszolút attól függ, ki nyeri a választást. Ha Orbán marad, akkor Hoffmann Rózsa is marad. Ellenben ha kormányváltás lesz, akkor Hoffmann Rózsa elhúz, és... ööö... és konkrétan mi hogyan változik? Sőt: ki jön helyette? Már elnézést az intimpistáskodásért, de így egy hónappal a választás előtt érdekelne, ki venné át a helyét. Személy szerint. Régebben például az SZDSZ-ről lehetett előre tudni, hogy milyen tárcákat kér koalíció esetén, sorrendben. És akkor legalább nagyjából kikövetkeztethető volt, hogy mi készül.

Ki az árnyékkormány közoktatási államtitkára, kedves összefogottak? Feltöltötte már valahova a portfólióját?

Vagy barkochbázzunk? Kunhalmi Ágnes? Hiller István? Magyar Bálint? Leigazolnák Pokorni Zoltánt? Esetleg pártonkívüli szakmabeli? Gerőcs László?

És mit csinálna körülbelül? Mert azt lehet sorolni hosszan, hogy mi a baj Hoffmann Rózsa intézkedéseivel, és van, amiről elég annyit mondani, hogy sztornózzuk. De mi egyéb történne az iskolákban, amitől jobb lenne tanárnak, gyereknek és szülőnek?

Hoffmann Rózsát sem ígérte meg senki, ez igaz. Ebben a megtestesülésében senki sem számított rá: a Fidesz zsákbamacskaként nyert kétharmadot, sem új alkotmány, sem iskolaállamosítás nem szerepelt a programjukban, mivel nem is volt nekik olyanjuk. De ebből nem az következik, hogy mostantól bárki kérheti a biankó csekket, hanem hogy az nagyon is kockázatos.

Pedig szép, sőt akár reális ígéretekkel előállni nem valami teljesíthetetlen feladat. Akkor is nyitott kérdés marad, hogy mit tudnának megvalósítani belőle, de az is érdemi információ, hogy mit próbálnának meg. Még csak kitalálni sem kell feltétlenül új dolgokat, elég körülnézni a világban, vagy csak a magyar gyerekszobákban. A tankönyvreformmal például nem az a legnagyobb baj, hogy nem készülnek el időben (és egyik szerző sem lehet okosabb Hoffmann Rózsánál), hanem hogy egyáltalán papírkönyveket tologatunk ide-oda, évente tizenkét millió példányban. Miközben egy évi tankönyvcsomag árából kijönne egy tablet minden egyes gyereknek, és azzal nyilván több kedvük lenne a tanuláshoz is. Úgy szállt el húsz év az általános iskolák felett, hogy észre sem vették; a gyerekek rég robotokat idomítanak vagy lőnek szét szabadidejükben, miközben az olvasókönyvben ugyanazok a bárgyú szövegek untatják őket, amelyek már engem sem érdekeltek. Ezzel szemben ha olyan szoftvert vagy legalább képregényt dugnának az orruk alá, ami izgatja őket, akkor máris megértenék, miért érdemes megtanulni olvasni.

Eközben Árvai Péternek, a Prezi vezetőjének Obama elnök köszöni meg, hogy támogatja az amerikai oktatás digitális reformját. Magyarországnak ilyesmi eszébe se jutott. Hoffmann Rózsából ki se nézném, de más sem jelentkezett.

Van ennek különben előzménye, volt már próbálkozás digitális táblák bevezetésére, amelyeknek ugyanez a funkciójuk: felkelteni a gyerek érdeklődését, ahelyett, hogy nádpálcával tanítanánk meredten előre figyelni. Az a kísérlet elbukott – sajnos nem utolsósorban azon tanárok miatt, akiknek nem volt kedvük megtanulni a gép használatát. Azóta eltelt majdnem egy évtized. Annyi változott, hogy az iskola modernizációja ma már nemcsak elakad, de egyenesen nemkívánatos; ott is az 1944-es állapot a cél. Van itt tennivaló bőven.

Érthető, ha nincs erre agysejt. Szaladni kell a tévébe elmondani, hogy rossz a kaja a menzán, aztán sokkal többre már nem futja. De akkor legalább meg lehet kérdezni Gerőcs Lászlót és a kollégáit, hogy mit javasolnak ők, akiknek a tanítás a munkájuk. Úgyis ott ülnek az internet előtt káromkodva a portfóliójuk miatt, megírnák szívesen az ötleteiket, ha lenne hova.

Aztán lehetne válogatni közülük, konferenciát szervezni belőlük, felvállalni a legjobbakat, választási programba foglalni, és máris azt látná minden pedagógus, hogy lehetne jobb dolguk is. És ezt látná milliónyi szülő és diák is, és máris lenne okuk szavazni.

Van itt egy tévedés. Eszerint fölösleges, sőt veszélyes konkrét ügyekben állást foglalni, mert úgyis csak az egyszavas üzenetek mennek át. Ez nem igaz. A tanár és a szülő elolvassa az oktatásügyről szóló cikkeket, a rendőr pedig képben van a rendőrséget érintő dolgokban. Az ország tele van kisebbségekkel és csoportokkal, amelyek vesztesei ennek az uralkodásnak, és nem azért nem lelkesednek, mert nincs egyszavas válasz a rezsicsökkentésre, hanem mert a saját privát nyomorukra összetett válasz sincs. Megtalálná őket, ha lenne. Főleg ha az olvasókönyvnél izgalmasabban prezentálnák.

Most már persze késő. Többek között az erre való időt vesztegették el a pávatánccal, az egyezkedést és egyeztetést tárcákról, programokról és személyekről. Nem lett volna nehéz találni Hoffmann Rózsánál alkalmasabbnak látszó embert és az övénél értelmesebb tervet. Ráadásul ő ennek a rezsimnek az egyik méterekre kilógó sérve, abszolút sebezhető pont. És még erre sincs alternatíva.

Marad a remény, hogy bárki jobb lesz nála. De elvárni mindenkitől, hogy ezzel megelégedjen, az éppen az a bűn, amiért most Gerőcs László Hoffmann Rózsa asztalára csapott.