Majdnem teszteltük az Ariel Atom szupersportkocsit

Kis híján múlt, hogy vezettük a világ egyik leggyorsabb, s talán legklasszabb sportkocsiját, az Ariel Atomot. Az egyetlen magyarországi példányban ültünk, féltünk, és előre borítékoltuk a Caterhammel való megméretés végeredményét.

„Úgy vagyok ezzel, tudod, én mindig lehetetlent akarok” – énekelte annak idején Cseh Tamás. Igaz, az egy éve elhunyt legendás dalnok a Koncz Zsuzsával való legalább egyszeri járás álmát énekelte meg, mi azonban izzadó tenyérrel, gyöngyöző homlokkal az Ariel Atom vezetésére vágyakoztunk. Annál is inkább, mert a szervezők azzal invitáltak kedves hangú levélben a történelmi jelentőségű Ariel Atom kontra Caterham versenyre, hogy a kiskunlacházi reptér betonján élesben kipróbálhatjuk a fenevadat. Hogy az álomból ne legyen keserű ébredés, többször is visszakérdeztünk: a meghívón szereplő „mindenki kedvére kipróbálhatja az Ariel Atomot” tényleg azt jelenti, amit a magyar nyelv szabályai diktálnak? Vagyis, valóban lehet tesztvezetni az Atomot? Megnyugtattak, hogy naná, mi az, hogy.

Ez volt az a pillanat, amikor a szerkesztőségben mindenki elzöldült. Néhányan a félelemtől, mondván, menjek csak bátran, ők rettegnek attól, hogy kitör belőlük az állat, és elszállnak a versenypályán. E kollégák nagy tisztelettel néztek rám, és mintha egy könnycseppet is elmorzsoltak volna a szemük sarkában, arra gondolva, talán utoljára látnak engem e sártekén. Mások az irigységtől váltottak színt, míg legközelebbi hozzátartozóim hosszasan könyörögtek azért, hogy ne menjek, vagy legalábbis változtassam meg a biztosításomat.

Nem használt azonban sem ez, sem az. Sem az influenza, sem a láz, sem pedig az izgatottsággal együtt járó kialvatlanságból fakadó krónikus fáradtság sem tudott megállítani: egy baráttal (aki esetlegesen a holttest hazaszállításáról gondoskodik) nekivágtunk az útnak. Hosszas keresgélés után megleltük a repteret, ahol vidám hangulat, grillparti és egy tucat érdeklődő fogadott minket. A szervezés nagyon jó volt, és viszonylag kevés a résztvevő, így mindenre és mindenkire lesz idő – gondoltuk. A szívünk a torkunkban dobogott, de a kedves hostessek előbb a távirányítású autókhoz irányítottak, ahol muszáj volt három kört tenni a benzinmotoros járgányokkal. Nos, mi annyira felpörögtünk, hogy a második legjobb eredményt produkáltuk.

Fotó: Zalatnai Zsolt és Izsák Norbert

Már készültünk beszállni a magát kellető Atomba, amikor kiderült: a nagy esemény előtt még gokartozni is muszáj. A néhány száz méterre levő pályára egy Caterhamben utaztunk. Itt ért az első hidegzuhany. A Caterhamet biztosan nem vezethetjük, ráadásul a nagy garral beharangozott Atom kontra Caterham verseny eredményét előre lehet borítékolni: a Caterhamesek csak az alapmodellt hozták ki, az 1,6-os Ford motorral felszerelt 120 lóerős verziót. Nem kérdés, hogy a Lotus Super Seven kései utódának R500-as változatával nagyságrendekkel izgalmasabb volna a verseny, az a Caterham ugyanis 263 lóerőt tud, és – az Atomhoz hasonlóan – szintén megverte a Bugatti Veyront a Top Gear pályatesztjében. Ráadásul a híres 0-160-0 versenyeken (vagyis amikor álló helyzetből kell 160-ra felgyorsítani, majd minél előbb megállítani a kocsit) az Atom (10,88 másodperces eredménnyel) csak néhány tized másodpercet tudott ráverni a második helyezett izom Caterhamre. Csak a kekeckedők kedvéért: igen, a Bugatti Veyron lenyomja 2,46 másodperces százas printjével az Atomot, de csak egyenes pályán.

Mindenestre a gokart sok mindenért kárpótolt. Előbb hagyományos, „vidámparki” kocsikba ülünk, majd jöhetnek az ötszörös bajnok Pödör Balázs-féle 125 köbcentis, Rotax-motoros versenykartok. A kétütemű járgányokkal lehetetlen felborulni, bár mi azért sok mindent megtettük a cél érdekében. A gázadásra szépen reagáló aprócska négykerekűek sofőrrel együtt sem igen haladják meg a 160-180 kilót, és 35-40 kilométer per órás sebességnél úgy lőnek ki, mint a puskagolyó. A kétütemű motor sajátsága ez, és mi csak ámulunk: az észvesztő gyorsulásból egy nagyobb fékezés úgy megpörgeti a kocsit, hogy a fűről kell minket összekaparni. Pár kör a pályán, és készen állunk az Atom vezetésére.

Gyorsan visszahajtatunk a hangárhoz, majd jön a keserű ébredés: a szemerkélő esőben közlik velünk, hogy az Atomot csak a tulajdonos fogja vezetni, mi legfeljebb elkísérhetjük két körre. „Halk eső hullik, mossa le könnyem. Nekem soha semmi, nem ment még könnyen” – énekelte Cseh Tamás, és mi szomorúan arra gondolunk, hogy bizonyára még Koncz Zsuzsával is egyszerűbb dolog volna járni (legalább egyszer), mintsem kiigazodni az ilyen és efféle sajtóesemények füllentős beharangozóin. Mindegy, felszárítjuk a könnyeinket, felvesszük a bukósisakot és beszíjazzuk magunkat.