Kéjlakok és Walhalla a Gellért-hegyen

Diadla, nyugda, emlékde, csönde, üdvlelde – javaslatok a magyar Walhalla honi elnevezésére. Ha lenne ilyen, tán most a Citadella helyén állna. De lehetne ott egy piramis vagy akár maga a turáni Akropolisz, amelyről egy kolosszális Hungária szobor reflektorának fénysugarai pásztáznák a város nevezetességeit. Gellért-hegyi álmok – Széchenyi gróftól Sasvári Szilárdig.

1893-as millenniumi piramis rekonstrukciója. Bődületes © Stiller Ákos

Sasvári Szilárd, a Fidesz fővárosi képviselője 2003. november 28-án drámai bejelentést tett. Sajtótájékoztatóján arról szólt, hogy a fővárosnak mindent meg kell tennie az ’56-os magyar forradalom ötvenedik évfordulójának méltó megünneplésére, Demszky Gábor főpolgármester pedig a jeles alkalomra épülő monumentális emlékműhöz ajánljon fel helyszínt és pénzt. Sasvári úgy vélte, hogy a Gellért-hegy is potenciális helyszíne lehetne a monumentumnak. A képviselő nyitott kapukat döngetett. Demszky közleményben hívta fel a fel az ellenzéki városatya figyelmét arra, hogy már egy éve tevékenykedik az az emlékműállító civil kezdeményezés, amelyet a főpolgármester is támogat. Úgy tartotta azonban, hogy „a Gellért-hegy nem alkalmas helyszín, mert ott már van egy emlékmű”. Ez bizonyosan Sasvárinak is feltűnhetett, mert éppen a Szabadság-szobor előtt beszélt frakciója nagyszabású terveiről.

Aztán a központi ’56-os emlékmű persze meg is épült, mindjárt nem is egy, hanem „másfél” (a Dózsa György úti ékalakú mellé ellenzői kiharcoltak még egy figurálisat is a Műegyetem elé); habár maga az avatás az őszi sajnálatos események idején csak epizódnak számított, amelyet még a kormányfő térdre borulós színpadi nagyjelenete vagy a goj motorosok Kawasaki-bőgetése se tett túlzottan emlékezetessé.

Sasvári 2003-as kezdeményezését most csak azért idézzük fel, mert a Gellért-hegy éppen 160 éve mozgatta meg a monumentális emlékművek iránt fogékony politikusi képzeletet. Széchenyi István 1843-ban publikálta Üdvlelde című írását, amely egy nemzeti panteon megépítését kezdeményezte a Gellértre. A különös szó is Széchenyi leleménye, és az ógermán Odin főisten palotájának, a Walhallának – ahol a csatában elhullott hősök szellemei lakoznak – a magyarítása. A gróf tervei szerint a magyar panteonba az elhunyt nemzeti nagyjainkat helyezték volna el. A voltaképpen már két évvel korábban, A Kelet népében megpendített ötlete az volt, hogy „a budai hegyekben, honunk közepén s ekképp némileg szívében állítnánk temetőt, egy szabad ég alatti Üdvleldét”. Széchényire jellemző, hogy írásában maga ötli ki a terv gúnyos bírálatát: „Kár, hogy […] nem lesz teteje, és ekképp az ott lerakandó nagy emberek rútul meg fognak ázni. Valóban szánakozásra méltó, mi mindenre nem fakad a mai magyar! Hátramaradásai szám nélküliek, a tennivalók sora aggasztó, pénze pedig alig van, s most holtakra fordítsa kis tehetségét […], midőn a magyar földön annyi élőnek még néha rágni való kenyere sincs. […] Így fognak szólni, sőt a külföld majmolásával vádolni, nem kétlem.”