Sportcsarnok a Nyugatiból

Megy a hörgés, hogy a kormányzati negyed miatt esetleg nem fogad majd vonatokat a Nyugati. Pedig az ötlet már jó hetvenéves. Mint ahogy az is, hogy a mai helyén a Délire sincs szükség. Egy európai formátumú építész, Vágó József komolyan hitt az igazában. Hazája azonban nem, és attól is megfosztották, hogy tervezhessen, így a telefonkönyvben ez állt a neve mellett: „magánzó, a genfi népszövetségi palota tervezője”. Holnap ünnepeljük Pest, Buda és Óbuda egyesülését.

Vágó Olaszországban 1925 körül

„Mennyi megoldandó probléma van Budapesten! Mennyi pótolhatatlan hiány, mennyi kijavíthatatlan hiba!” – szól az időszerű sóhaj 71 évvel ezelőttről. Sóhajtozni ma is tudunk, a különbség az, hogy akkor volt olyan mérnök, aki megoldást is keresett a problémákra. Sok terve hajmeresztően merész, mások – többnyire a főváros eszement önkormányzati szerkezete miatt, lásd 23 önálló kerület – ma már kivitelezhetetlenek, de Budapest holnapi egyesülési ünnepnapja előtt mégis érdemes őket felidézni. Legalább azért, hogy lássuk, számos mai bajunk már akkor létezett, míg másokat meg előre jeleztek.

Vágó József (1877–1947) a XX. század legnagyobb magyar építészeinek egyike, méltán emlegetjük őt egy sorban Lechner Ödönnel, Lajta Bélával vagy Kozma Lajossal. Bár sok épülete elpusztult vagy átépítették, számos ma is látható Budapesten és a Trianon előtti Magyarország városaiban, Nagyváradon vagy Szabadkán. Ehhez képest alig van jelen a köztudatban, pedig kevés nemzetközi hírű tervezőnk közé tartozik. Élete legalább annyira kanyargós, mint művészi pályafutása, amely a „magyaros stílustól”, a hazai szecessziótól eljutott a modernig, a villaépítéstől pedig a várostervezésig.

Nagyáradról indult, mint annyian mások nagyjaink közül. Asszimilált zsidó családban nőtt föl, apja építési vállalkozó volt. Testvérei közül László lett a leghíresebb, akivel 1902 és 1911 között közös építészirodát működtetett. József építészdiplomát szerzett Budapesten, de már egyetemi évei alatt szorgalmasan dolgozott, első évesként éppen Lechner Ödön irodájában. A befutott pesti építészek kézről kézre adták a művelt, nagy munkabírású és elképesztően jól rajzoló fiút. Alpár Ignác és Quittner Zsigmond is alkalmazta, így meghatározó szerepe volt például a tőzsdepalota (ma MTV-székhéz) vagy a Gresham Biztosító palotájának tervezésében. Első komolyabb önálló munkája a Schiffer-villa volt a terézvárosi Munkácsy utcában, amelyhez a korszak legjobb művészeit nyerte meg, Kernstock Károly vagy éppen Rippl-Rónai József egyaránt bedolgozott neki.

Vágó nemcsak tervezett, hanem a közéletben is részt vett, és nem csupán az építészeti vagy művészeti közéletben, de a politikaiban is. És ez lett a veszte a korszak „legdivatosabb fiatal építészének”. Mindig is szocialistának, marxistának vallotta magát, noha nem lépett be egyetlen pártba sem, és mindez nem akadályozta meg abban, hogy gazdag embereknek tervezzen sok pénzért fényes házakat. Sajátos ideológiája szerint a halódó burzsoá osztály dekadenciája jelentős művészetet szül, s ha ő ezt szolgálja, azzal elősegíti a forradalmi változást. De a szociális kérdések, elsősorban a lakásínség valóban foglalkoztatták, így nem meglepő, hogy az 1918-as forradalomban a Lakáshivatal Műszaki Osztályának vezetője lett (ma úgy mondanánk: államtitkári rangban), míg az 1919-es kommün alatt az Építészeti Direktórium elnökségét is elvállalta. Igaz, szókimondó, makacs, kritikus természete miatt még a Tanácsköztársaság bukása előtt „felmondott” a kommunistáknak. „Én nem hívom a kapuőrt elvtársnak, s nem tűröm, hogy letegezzen” – idézte fel memoárjában apja akkori háborgását Vágó József fia, a szintén építésszé cseperedő Pierre Vago.

A magyar szakirodalom szerint Kun Béláék bukása után Vágónak mindenképpen mennie kellett az országból. Az építész francia monográfusa, Anne Lambrichs szerint azonban nem volt „hatósági nyomás” rajta, és „szabályosan”, papírokkal emigrált családjával, fiával és feleségével, a szépséges Lénárt Gitta énekesnővel Olaszországba. Ott a pesti életükhöz képest a nélkülözés és a társtalanság jutott osztályrészükül. Vágónak eleinte imponáltak Mussolini nagyszabású építészeti projektjei, de politikai és művészeti okok miatt hamar elfordult a Ducétől. Nem bocsátotta meg neki azt sem, hogy harcos modernizmusát a „klasszikus romok” majmolására cserélte.