"Száz évvel ezelőtt, a XIX. század végén, a XX. század elején leginkább a cigányoktól, a zsidóktól és a vándorlegényektől tartott a társadalom. A földtulajdon hiánya, s az ebből következő mobilabb életmód a letelepedettek - leginkább a hatóságok - számára követhetetlennek tűnt, s viszonylag egyszerű volt a megoldatlan problémákat a kevésbé ellenőrizhető társadalmi csoportok körébe utalni" - magyarázza Bana József, a Győr Megyei Jogú Város Levéltárának igazgatója. A közigazgatás számára a cél az volt, hogy "mindenki tartozzon valahova", látható, visszakereshető legyen. 

Egy 1893-as belügyminiszteri rendelkezés - az illetőségi törvényre hivatkozva - úgy fogalmazott: ötévi egy helyben lakás és adófizetés nyomán kapják meg az emberek illetőségüket, vagyis valamely település lakói lesznek: itt fizetnek adót, itt gondoskodnak róluk, ha betegek és öregek leszek, s ennek a településnek a költsége az is, ha valahonnan haza kell például szállítani őket. A kóborló cigányoknak azonban nem voltak illetőséget igazoló papírjaik, így nem volt hova visszatoloncolni őket, s bármilyen velük szemben foganatosított intézkedés költségét sem volt kin behajtani. Ezért a minisztérium elhatározta, hogy aki ahol éppen tartózkodik - függetlenül a jogszabály szigorú előírásaitól -, oda való illetőséget szerez.

Volt olyan vármegye (Hont) is, amely nem tűrte meg területén a cigányokat, így elhatározták, ha egy településen meglátják a cigánykaravánt, akkor a község háromtagú elöljáró-csapata segítségét kéri. Ők a megyehatáron túlra tessékelik a romákat; így csak a kikísérés költségét kellett a megyének megtérítenie és nem állt fenn annak a veszélye, hogy például téli szállásul a kéretlen vendéglátók nyakán maradnak. "Másutt a letelepítésükre törekedtek, s arra, hogy megyehatáron belül tartsák őket" - teszi hozzá a szakember, aki többek között a győri levéltár anyagát tanulmányozta át, azt kutatva, miként jelennek meg a cigányok a kihágási iratokban a XX. század első felében.

© Stiller Ákos

Akkoriban - a Nagy-Magyarország területén - egy 1893-as összeírás tanúsága szerint 275 ezer roma élt, ebből csupán tízezren vándoroltak. 1916-ban mégis rendelet született a "kóborló cigányok" nyilvántartásba vételéről. Kóborló cigánynak azt tekintették, aki nem tudott lakhelyet igazolni, vagy nem tartózkodott a lakhelyén, de engedélye nem volt arra, hogy azt elhagyja. A rendelet értelmében - a háborús körülményekre is hivatkozva - elkobozták a vándorló cigányok lovait, az első világháború után azonban ezért kárpótlást kaptak, mivel valójában rendelkeztek egy település illetőségével, így a rajtuk végrehajtott rendelet törvénysértő volt. A magántulajdon sérthetetlenségére hivatkozva a törvénytelen intézkedéseket a bíróság megsemmisítette, és kártalanították őket. "Az intézkedés ráadásul felesleges is volt, hiszen többségükben lesoványodott állatokról beszélünk, amelyek úgynevezett 'virslis lovak' voltak, alkalmatlanok a 'frontszolgálatra'" - meséli Bana József.

A vajda és a rendőrkapitány

Roma holokauszt

Cikkünk a második világháború előtti és utáni időszakkal foglalkozik a levéltári iratok alapján. A roma holokausztról, kényszerintézkedésekről, kárpótlásról olvasson többet itt.

A cigányok ellenőrzése, nyilvántartásának szándéka nem került le a napirendről később sem, s a dualizmus korának viszonylagos nyugalmát a húszas-harmincas évek radikálisabb intézkedési követték: országos cigányrazziákat tartottak évente többször is, a falvakban pedig rendszeres házkutatások voltak roma családoknál. "Eközben persze az is igaz volt, például Győrben, hogy a helyi vajda és a rendőrkapitány között szinte napi kapcsolat volt, információkkal segítették egymást" - magyarázza Bana József. A Horthy-korszakban is aktívan foglalkoztak a kóbor cigányokkal, ekkor azonban már igazolványt kaptak vándorló életmódjuk "legalizálására".

Persze a cigányprobléma orvoslásának vágya össztársadalmi ötletbörzét is generált. Volt például olyan elképzelés is, hogy elzárt táborokat kellene létrehozni a cigányoknak, s az erről szóló híreket terjeszteni, hogy megijesszék a romákat. Ez ugyan nem valósult meg, de a gyermekelkobzásokra sort került. "Ez általában nem a szociális helyzet, hanem az iskolalátogatás elmaradása miatt történt, de a gyerekek sokszor visszaszöktek a családhoz, akik viszont letagadták, hogy tudnak róluk bármit is" - meséli a levéltár igazgatója, hozzátéve: olyan elképzelés is volt, hogy a cigánykaravánok mellé "vándortanítót" rendelnek, hogy így gondoskodjanak a gyerekek oktatásáról. De ez sem valósult meg. 1938-ban pedig már olyan rendelet született, amely a romákat "megbízhatatlan csoportként" definiálta.

Utasítások, irányelvek, párthatározatok, rendőrségi akciótervek – a hatvanas évektől ezek voltak a cigányság problémáját, egészen pontosan a többségi társadalom romákkal kapcsolatos problémáit kezelni hivatott intézkedések. 1961-ben, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának (MSZMP PB) ülésén Kádár János felszólalását követően párthatározat született „a cigánylakosság helyzetének megjavításával kapcsolatos feladatokról”.

Ekkor a hazánkban élő közel 200 ezer cigányt három kategóriába sorolták: 30 százalékot „beilleszkedetteknek”, egy másik 30 százalékot „beilleszkedőben lévőknek” neveztek, akik telepeken, falu vagy város határában, putrikban többnyire alkalmi munkából éltek, kulturális színvonaluk

Még több egykori irat

Ha valaki tovább kutakodna az Országos Levéltár adatbázisában, azt megteheti itt. A Budapest Főváros Levéltár MSZMP-irataiért pedig kattintson ide!

alacsony – mondták. A maradék 40 százalékot pedig „be nem illeszkedettekként” tartották nyilván, ők félig letelepedettek vagy vándorok, jelentős többségük nincs munkaviszonyban, „kerüli a tisztességes munkát”, máról-holnapra él, illetve a „társadalom terhére élősködik”. 

„Az MSZMP megalakulása után a cigány szó első jegyzőkönyvi említése Marosán Györgytől, a főváros Politikai Bizottságának akkori első titkárától származik” – meséli Rácz Attila, Budapest Főváros Levéltárának főosztályvezető-helyettese, aki a hatvanas-nyolcvanas évek cigányságra vonatkozó iratait vizsgálta. A politikus akkor nem fáradozott a politikailag korrekt megfogalmazással: "A kucseraságot nem a hat–nyolcszobás lakás jelenti, hanem az erkölcstelen magatartás. […] Sajnos tudom, milyen körülmények között laknak emberek, valamikor én is ilyen lakásban laktam. Miért nem tudjuk kiverni a cigányokat a Köztársaság térről? Azt mondják, nem lehet ilyet csinálni, mit fognak szólni. Négy–ötgyerekes prolik nem mentek maguknak lakást foglalni (1956-ban – a szerk.), csak a cigányok mentek a Köztársaság térre."

Azt is egyértelművé tette a rendszer, hogy a cigányságot nem nemzetiségként tartja számon, a felmerülő problémákat rétegproblémáknak tartja, melyeket a szociálpolitika, oktatás, foglalkoztatás egységén belül kíván orvosolni – a cél az integráció, egészen pontosan az asszimiláció („itt az ideje megtanítani a cigányságot beilleszkedni a társadalomba” – fogalmaztak akkoriban). "Gyakran a párt sem tudta a helyén kezelni a kérdést. A nemzetiségi politikáról szóló 1977-es ülés előterjesztésében a nemzetiségi problémáknál zárójelben megjelent a 'pl. cigánykérdés'. Az egyik VB-tag (végrehajtó bizottság – a szerk.) rá is kérdezett, nemzetiségi kérdés-e a cigánykérdés, de az előadó felvilágosította: 'A cigánykérdéssel kapcsolatban: a szocialista országok gyakorlata nem egyforma. Nem tartjuk a nemzetiségi kérdés körében, gyakorlatban használjuk, így került bele a zárójelbe is ez a gondolat'"– idézi fel Rácz Attila.

Hol volt a Kádár korszak nyóckere?

Így hangzott el

Az 1970. április 15-ei VB-ülés a cigánylakosság helyzetének javítását célzó irányelvek kiadásáról szólt. "Sarlós István: Muszáj nekünk kiadni ilyen irányelveket? Csehik Ferencné: Törvény van rá. Hantos János: Megalakult a Minisztertanács mellett egy úgynevezett tárcaközi koordináló bizottság. Az kéri, hogy ilyet csináljunk. Sarlós István: Vannak a tárcaközi bizottságban cigányok? Hantos János: Nincsenek. Ez hatósági ügy."

A párthatározatok előremutató – sokszor a mai politikai megnyilvánulásokkal is egybecsengő – lózungokat jelentettek: jobb lakókörülményeket biztosítani, hangsúlyt fektetni az oktatásra, munkahelyeket biztosítani. Vissza-visszatérő vita volt arról, hogy az integrált vagy a szegregált oktatás üdvösebb-e. Ezek a helyi szinten megvalósulásra váró feladatok azonban erőforrás vagy éppen szándék hiányában sokszor csak a kozmetikázott statisztikákban jelentek meg teljesült eredményként.

„A fővárosban nem a nyolcadik kerület esetében volt vissza-visszatérő probléma a cigánykérdés a Kádár-korszakban. Itt muzsikus cigányok laktak, akiket a többségi társadalom nem is tekintett cigánynak, sokkal inkább a hatodik, hetedik, tizenötödik, huszadik kerületek jelentései utalnak erre” –  meséli Rácz Attila. A Propaganda és Művelődési Osztály 1969-es jelentése szerint „Talaja van még a nacionalizmusnak. A cigányokat többnyire gyanakvással fogadják. Esetleges lopásoknál szinte kivétel nélkül őket gyanúsítják. A cigányok zömmel beilleszkednek a vállalati rendbe, a szállásokon azonban ez nehezebb. Biztató, hogy ahol a munkahelyi közösség a szálláson is megmarad, nincs cigányprobléma”.

A Cigány fedőnevű akció

A rendőrségnek is külön stratégiája volt a cigány bűnelkövetők monitorozására. A Budapesti Rendőr-főkapitányság hatvanas-hetvenes évekből származó iratai – melyek egy részének titkosságát néhány hónapja oldották fel – azt igazolják, hogy a „cigánybűnözés” kifejezés használata nem volt ritka akkoriban – sem. „A cigánybűnözés magját – országosan – közel 1000–1500 család mintegy 25–30 000 tagjának bűnös tevékenysége alkotja” – áll a korabeli iratokban.

A romákat különböző kategóriákba sorolták, sőt, tulajdonképpen kódolták („6 – x kódjeleket akkor kell a 41. sz. kódkockába beírni, ha az elkövető cigány”), és a rendőri munka megkönnyítése érdekében példatárakat is megjelentettek: ezekben devizabűntettben való részvétel, italozás utáni rablás, közösülésre hívás, erőszakos közösülés is szerepelt. Az elkövetők megfigyelése alaposan kidolgozott és dokumentált akciókat is eredményezett, sőt, egy Garay téri ellenőrzést – melyben részletesen rögzítették minden megfigyelt mozgását – „Cigány” fedőnevű akcióként iktattak. A Keleti pályaudvaron pedig a magyar, jugoszláv romák – és a pályaudvaron dolgozó ruhatárosok, pincérek, csomagmegőrzők – seftelését igyekeztek leleplezni.

A rendőrségi nyilvántartásban a "cigányként" kódolásnak négy feltétele volt, ezek közül bármelyik teljesült, cigányként kellett az elkövetőt megjelölni: "1. cigány közösségben élnek, bejelentett lakásuk formális, vándorolnak, munkát nem vállalnak, 2. életmódjukban cigány hagyományokat követnek, 3. bűnelkövetési módszereik hagyományosan cigány módszerek, 4. felhagytak a lakosságtól elkülönülő, ősi cigány életformával, de létfenntartásukat alapvetően cigány módszerekkel elkövetett bűncselekményekkel biztosítják."

A hatvanas években született egyik utasítás azt mondja: „nem szabad cigánynak tekinteni azokat, akik korábbi életmódjukkal és szemléletükkel felhagytak”, sőt, azt is megfogalmazták: „meg kell adni a lehetőséget, ha valaki szabadulni akar cigány voltától, szabadulni tudhasson”. Harminc évvel ezelőtt, 1979. április 18-án az MSZMP PB megerősítette álláspontját, miszerint a cigány lakosság nem nemzetiség, „helyesebb olyan etnikumi csoportnak tekinteni, amely fokozatosan asszimilálódik, integrálódik a társadalomba”. Azóta eltelt néhány évtized, volt rendszerváltás, lett Európai Unió, fejlesztési politika, esélyegyenlőségi törvény, a romaintegráció kifejezést is mantraként ismételgetjük, a miniszterelnök pedig 200 roma fiatalt vár a közigazgatásba.

Eközben viszont olyan publicisztikák születnek, amelyekben összeszámolni is nehéz a rasszizmusra utaló kifejezéseket, s olyan pártdokumentum készül, amelyben ez áll: „Szükséges tudomásul venni, hogy a magyar közvélemény többsége előítéletes a romákkal szemben. Tehát meg kell találni azt az egyensúlyt, amivel meg lehet szólítani a roma választókat, de el lehet kerülni a rasszista MSZP-választók körében is a szavazatvesztést.”

KA