Ha valaki állást keres, s ha a piaci kínálat nem túlságosan bőséges, akkor a prioritási listája a helyzettől függően egyre távolabbra kerülhet a racionálistól. A racionális prioritáslista első öt helyén a vezető pozíciót a képzettségnek, tapasztalatnak és érdeklődésnek megfelelő munkahely foglalja el. A második helyen a megfelelő munkahelyi légkör, majd a szakmai előmeneteli lehetőségek, a munka és pihenés egyensúlya, s végül a kompenzációs csomag következik. Szorult helyzetben ez a lista teljesen átalakul, s olyan elemek jelennek meg, mint az állást de minél előbb, a biztos munkahely vagy a kockázatok miatti magas jövedelem.

A felbomlott konzisztenciájú prioritáslista, amelyben időnként egymásnak ellentmondó vagy egymást kioltó kívánságok, szempontok lehetnek egyáltalán nem segít hozzá a megfelelő állás megtalálásához. Ennek persze az lehet az eredménye, hogy akár már rövid idő után unalmassá, idegesítővé, érdektelenné válhat az új munkahely. Ez pedig frusztráltsághoz és a teljesítmény romlásához vezethet, ami a munkahely rövid úton való elvesztését is eredményezheti.

Ez a helyzet akkor különösen veszélyes, ha vezetői pozícióról van szó. Ilyenkor ugyanis a rossz állást választók nem csak a saját munkahelyüket veszélyeztetik, hanem a beosztottaikét is, a munkaadó pénzéről nem is beszélve. Egyes elemzések szerint a munkavállalók nagyobbik része érzi úgy, hogy nem a neki megfelelő munkahelyen van, de jelentős részük ennek ellenére képes belecsiszolódni a környezetébe. A munkahelyi stressz ettől függetlenül szinte sohasem tűnik el, kivéve a rátermett munkahelyi vezető tevékenységének eredményeként.

Egy-egy munkahely elfogadásakor éppen ezért mindenkinek első számú önvédelmi feladata beleszagolni a munkahelyi légkörbe, s megtudni, hogy képes-e e tolerálni az ott tapasztaltakat. Másodjára pedig számot kell vetnie, hogy az ajánlat valóban elég jó-e a számára. A pozíciót képes lesz-e olyan frusztráció és stressz nélkül betölteni, amelyet éppen a valós helyzet, és saját valódi prioritás listája közötti ellentmondás okoz.

Általános szabályként elfogadható, hogy nincs annyi pénz, s csak igen ritkán van akkora szükség, amely indokolhatja az állandó küzdelmet a munkahelyi elöljárónk vagy önmagunk lelkével. Így aztán, ha állásnézőben a főnököt rendben valónak találtuk, az már fél siker.