Bál az Operában

Balhé menetrendszerűen? Magyar Állami Operaház © Marton Szilvia

„(…) a magyar nemzeti örökség minisztériuma nem ért ahhoz, hogy mi az, hogy Operaház.
Ezt így nyugodtan elmondom, beleértve a miniszter urat, beleértve az államtitkárait, beleértve a főosztályvezetőit, és így tovább. Nem érdekli őket .” Ezt Petrovics Emil főzeneigazgató nyilatkozta az m1-en, amikor arról kérdezték, miért mondott fel. Elmondása szerint az Operaház új gazdasági igazgatója azt javasolta neki, álljon fel posztjáról, s cserébe díjakat, juttatásokat helyezett kilátásba.

Petrovics Emil az új vezetést is hozzá nem értőnek minősítette, pedig a pályázatban, amellyel nyertek, még az ő neve is szerepelt. Hegyi Árpád Jutocsa, az új igazgató szintén az m1-en beszélt, kijelentve, nem szólították fel lemondásra Petrovicsot, és nem is írtak felmondólevelet neki, ellenkezőleg, tisztelik és becsülik. Ám az Info Rádióban már elismerte, felmerült, hogy ha nem tudnak együtt dolgozni Petroviccsal, szóba jöhet a nyugdíjaztatás.

Így nyilatkozott: "(...) eszünk ágába nem jutott volna hivatalossá tenni ezt és az is igaz, hogy Kunos József, aki az intézmény gazdasági igazgatója lesz, elkövette azt a hibát, hogy felkínálta (…) hogy a tanár úr mondjon le, vagy menjen nyugdíjba. Ez egy hiba, egy túlkapás, tanár úr meg is sértődött rajta, aztán tisztáztuk, hogy (…) hivatalosan ilyesmiről nincs szó.” Ebben azért van némi ellentmondás. Főleg, ha korábbi nyilatkozatok szemszögéből nézzük: Hegyi Árpád Jutocsa, akit augusztus 1-jével nevezett ki Bozóki András kulturális miniszter, július végén azt mondta: a főzeneigazgatói pozíció egyelőre megmarad, azt Petrovics Emil tölti be, később azonban valószínűleg összevonják a művészeti igazgatói tisztséggel. Ez utóbbi pedig Kesselyák Gergely.  Nos,  a főzeneigazgató ezt már nem akarta megvárni. Dilettánsnak minősített mindenkit oda-vissza; különös legfeljebb az lehet, hogy nem akkor, amikor a miniszter eredményt hirdetett, hanem most.

Felvonásvég

A legrosszabbkor jött az "operabál" a kultuszminisztérium számára. Ha több nemzedék látványosan nem tud együtt dolgozni egy nagy, nemzeti kultúrintézmény élén, annak baljós üzenete van. A médiában a kulturális életről zajló diskurzusnak nem személyi torzsalkodásokról kellene szólnia. Bozóki András miniszter néhány hete publikálta A szabadság kultúrája című kiáltványát, amely új politikát helyez kilátásba, s finoman jelzi, a szöveg hátterében készülő koncepció az intézményekben is változásokat kezdeményez. Gyanítható mostmár, hogy ezek generációs feszültségekkel járnak majd.

A struktúra kezdett el itt recsegni-ropogni? Az a minden évben szokásos, de idén durvábbra sikeredő maradványképzés, amely miatt az NKÖM most 26,7 milliárd forintot nem fizet ki a minisztériumi fenntartású intézményeknek, valóban barátságtalan közeget teremt. Az alulfinanszírozottság tökéletes érv azok kezében, akik bírálják a miniszter struktúraváltoztató szándékát, amelyet kiáltványában megpendít. Miről beszél, amikor még pénz sincs? – szól az ultima ratio. Pedig a radikális pénzmegvonás (pontosabban: csúszás, hiszen a pénz januárban megérkezik) mégiscsak felveti annak kérdését, hogy a kulturális kormányzatnak mire és  mennyit is kell költenie.

E pillanatban még nem tudni, milyen kört érint a csúszás, a minisztériumi finanszírozású kht-k és intézmények közül. De egy figyelemre méltó nyilatkozat talán sejtet valamit. Bozóki mondta a Magyar Nemzetben (aug.22): „Az állam nem vonhat el polgáraitól adót kulturális célokra azért, hogy a művelt elitnek az egyetlen helyes vagy kizárólag értékes kultúráról alkotott ítéletét gyakorlati intézkedésekben érvényesítse. Az elosztás elveiben és gyakorlatában egyaránt érvényesítenie kell a nyitottságot. Teret engedni a legkülönfélébb – de a mások szabadságát és méltóságát nem csorbító – etnikai, vallási, politikai, nemzedéki és életmódközösségek törekvéseinek, hogy bekerülhessenek a kultúra fő áramába.”

A jó érdekérvényesítő képességét bőszen használó hazai elitkultúra mindig is az elosztás kedvezményezettje volt. Csak halkan kérdezzük: biztos, hogy ezt a kétezres években is van még mivel megindokolni? Valamint: jó-e ha adott esetben magánvállalkozásként létrejött ügyekben a minisztérium pénzzel van benne (pl. Sziget)? A nonprofit kultúracsinálók, a minisztériumi pénzekből sosem részesült „struktúrán kívüliek” már réges-rég megtapasztalták, milyen is hitelekből működni, lassan, késve megérkező pályázati pénzekre várva működni napi szinten. 

Ki nyel ma?

Ha amúgy is rosszul finanszírozott múzeumokat, meg az NKA-t (Nemzeti Kulturális Alap) is érinti a csúszás, az igazi otrombaság lesz. Előbbiek alapvető működési gondokkal küzdenek, utóbbi pedig javarészt épp azt a szférát támogatja, amely amúgy is a legnehezebb helyzetben van. Ha azonban strukturális kérdésekről beszélünk, van itt még valami.

„Tisztességes dolog-e, hogy József Attila születésének 100. évfordulóján, Ady, Kosztolányi hazájában az írószövetség nem tudja kifizetni közüzemi számláit, mert az év hátralévő részében a már megítélt támogatásokat, a megkötött szerződésekre járó támogatásokat sem folyósítja a minisztérium?” - tette fel a kérdést a napokban a Fidesz kultúrpolitikusa, Pálinkás József.

Mintha e kérdésben ott galoppozna a haza kultúrafinanszírozás állatorvosi lova.
A szónoki kérdés mögött ott húzódik egy másik. Ez pedig a hazai művészeti szakmák működésére, az államhoz való viszonyukra vonatkozik. Pálinkás példájánál maradva: több írószövetség is van és mindegyik támogatásra vár. Biztos, hogy a legnagyobb tagságú, ám megkövült és az ismert botrányok miatt presztízsében jelentősen meggyengült Magyar Írószövetség nem tud tevékenységébe szponzorokat, támogatókat bekapcsolni? Biztos, hogy nem kellene az elitkultúrának önnön működési és létstratégiáit ilyen szempontból is felülvizsgálnia? Biztos, hogy az állami pénzre várás az egyedüli létmód ebben a szférában? Biztos, hogy nem lehet még több normatív szempontot behozni a támogatásba? Biztos, hogy nem tudnak fundraising-gel, szakmai tevékenységgel e szervezetek több bevételt termelni maguknak?

A jelenlegi viharos helyzet talán nem kedvez annak, hogy mindezt higgadtan átgondoljuk. Pedig mégiscsak itt volna az ideje.