Brestyánszki Boros Rozália drámája kétségkívül egyedülálló, annyira, hogy a színészekről és mindenkiről, aki ebben az előadásban dolgozott, alig lehet mást mondani, mint hogy nagyon sajnáljuk őket. A darab arról szól, hogy jajistenem, a döglődő zsákfaluból elmennek a fiatalok, aztán nem küldenek „tollal papírra írt levelet, amit a postás hoz ki” – ez a sirám többször is felhangzik. Hanem küldenek helyette mobiltelefont és laptopot, hogy legyen szíves anyuka használatba venni őket, ha beszélgetni szeretne. De anyuka erre behisztizik, és nemhogy az internetet, de a mobil bekapcsolását sem hajlandó megtanulni. Ehelyett rinyál folyamatosan, hogy az ő fiának nincs egy perce felhívni őt vonalason a kocsmában, ahova amúgy nem is jár.

Mindezt természetesen a lehető legripacsabb megfogalmazásban látjuk, anyuka (Kara Tünde) epilepsziás rohamot kap és sikoltozva kér segítséget, amikor hívja a fia Skype-on, mivelhogy a laptop („lapizé”!!) „úgy puttyog, mint egy bomba”. Közben szerveződik egy helyi Megasztár is a faluba, de természetesen az is csak bajt hoz, a laptop meg együltő helyében csinál háromszázezer forintos internetszámlát. Az üzenet nyilván ugyanaz lenne, mint a Nemzeti évadnyitó előadásában: ami új, az rossz, meg kellene maradni a múltban és papírra írni levelet tollal, sőt palatáblára, szamárral dolgozni gép helyett, esetleg megfontolandó még a reflektorok lecserélése szurokfáklyákra, mert mégsincs az rendjén, hogy a Nemzeti villanyt iszik és szalmalángot prédikál.

A békéscsabai Jókai Színház produkcióját nem Vidnyánszky Attila rendezte, ő csak beengedte a Nemzetibe. De ezt sem teheti meg anélkül, hogy felelősséget vállaljon a darabért, és hogy válaszolnia kelljen a kérdésre: tényleg idáig süppedt ez a nyomorult magyar jobboldal? Megérte ennyi szellemi fegyverzettel megnyerni ezt a széket?

Tisztelt látogatók, kérjük, kapcsolják ki telefonjukat. Örökre. És amikor online foglalnának jegyet a Nemzetibe, jusson eszükbe, hogy az ördöggel cimborálnak.