Mekkora hitelük van Orbán bírálóinak?

Lehet és kell is bírálni Orbán Viktort, ha elhallgatja ígéretei teljesülésének gazdasági, társadalmi és emberi árát. Ám hiteltelen a bírálat azok szájából, akiknek egy kritikus szavuk sem volt a 2002-es és 2006-os választás balliberális győzteseinek felelőtlen, populista, a következményekről hallgató vállalásaira, illetve akik teljes mellszélességgel kiálltak a gyurcsányi megszorítások mellett, Orbán várható takarékossági lépéseit viszont már jó előre fúrják. Azoknak a jobbosoknak a hitelessége is megkérdőjeleződik, akik a megszorítást csak akkor tekintik népnyúzónak, ha balról jön.

Nehéz dolga van az Orbán Viktor terveit és teljesítményét pártatlan, elfogulatlan szemmel megítélni akaró kommentátornak. A pályán lévők közül talán az ő megítélésére jellemző leginkább, hogy racionális helyett pro és kontra érzelmi síkon történik. Tényalapú elemzés helyett pozitív és negatív sztereotípiákra, mítoszokra épül. Szoclib oldalon bevált harci panel az Orbán-fóbia. Vagyis hogy a Fidesz-elnök személyét vagy cselekedeteit – „ha van rajta sapka, ha nincs” – csakis ellenszenvesre retusálják. A túloldalon, Orbán hithű pártolóinak sorában pedig van egy fordított, de jellegében azonos tendencia. A kritikátlan ellenszenv pártjaként létező kritikátlan rokonszenv. Mely valamennyi, Orbánt (és pártját) célzó bírálatot – a független, szakmai vagy civil kritikát is – a politikai gyökerű, sanda Orbán-fóbiával azonosít. Ez utóbbit nevezhetjük Orbán-mániának.

Orbán Viktor Fotó: MTI

Azért is beszélhetünk speciális helyzetről, mivel a közéleti fóbiák/mániák célszemélye jelenleg Orbán Viktor. 2009 tavaszáig ez az irracionális rajongás- és gyűlöletpiac kétpólusú volt. Párhuzamosan futott az Orbán- és Gyurcsány-démonizálás (illetve démonűzés). Viszont Gyurcsány távozása után a jobbos démongyár képtelen volt őt helyettesíteni. Bajnai, Mesterházy vagy akár Lendvai Ildikó – szürkeségük és/vagy technokrata jellegük, netán vállaltan időleges szerepük okán – nem tudott „ügyeletes gonoszként” a helyére lépni. Ráadásul politikai értelemben nem is volt rá szükség, hisz a küzdelem akkora már lejátszott meccsként volt leírható. Ezért van, hogy a tömegpárti politika alapvető fordulatot vett. Jelen pillanatban, ha Orbánt tekintjük a „vihar szemének”, tévedünk: most a kormánypárt az, amely  támad, az ellenzék főereje pedig védekezik. Lévén, hogy túloldalt nincs „mumusképes” vezérfigura, az egyik csapat támadja, a másik pedig védi a narancsszín mezesek csapatkapitányát.

Mindez további változásokat okozott. Addig, míg két, nagyjából-egészéből azonos méretű nagypártról beszélhettünk, igaz volt, hogy ami az egyik oldalon sértés, az a másikon érdem. Hogy „amiért ti utáljátok Viktort, mi azért szeretjük”. Csakhogy az SZDSZ eltűnése, a MSZP középpárttá való lefokozódása révén a Fidesz-bázis világnézeti határmezsgyéin jócskán túlterjeszkedett. Jelentős baloldali és liberális rétegek csapódtak hozzájuk, ami a néppárti jelleg kidomborítását hozta, ha kellett, az ideológiai értékközösség ellenében.

Radikáljobbos szavazók kiáramlása és középbalos-szabadelvű választók beáramlása gyökeresen felforgathatja a jobboldal konvencionális szerkezetét. Százezrével „disszidáltak” ama korábbi potenciális Fidesz-hívek, akik a polgári körös hőskorszakban, de még 2006-ban is Orbánt tartották rajongásuk tárgyának, ám mostanra a Jobbikhoz igazoltak. Viszont orbáni látómezőbe kerültek olyan szegmensek, melyek tagjai Gyurcsányt megutálták ugyan, de Viktort soha nem fogják úgy szeretni, ahogy 2002 után a volt MIÉP-szimpatizánsokból, egykori kisgazda törzstagokból, az MDF Lezsák-frakciójának szakadárjaiból verbuválódott neofita Fidesz-hívek. Ráadásul eme ideológiai kilúgozódás (de legalábbis felhígulás) nemcsak pártpolitikai, hanem társadalom- és gazdaságpolitikai következményekkel is jár. Ennek jele a hittérítő, jobbos frazeológiát újabban hanyagoló Orbán visszafogottan pragmatikus MTV-interjúja is. A Fidesz-tábor az eltérő preferenciák mellett a lakossági rétegződés tekintetében is kiszámíthatatlanul heterogénné vált.