A liberális értékek a korrupciót, az erőszakot és a szexet testesítik meg.

(Magyarország miniszterelnöke, 2014. július 31.) 

Az a dal, hogy Orbán Diabolusz Viktor Tusványoson, levéve álarcát, bejelentette a liberalizmus és a demokrácia végét és meghirdette a kvázifasiszta államot, nem csak hamis, de unalmas is. Orbán ugyanazt mondta, amit eddig, és ugyanúgy. Inkább vicces, mint veszélyes, mikor a miniszterelnök az Új Világrend születésének döbbenetes jeleként értékeli, hogy „az amerikai elnök nyíltan beszél gazdasági patriotizmusról..” (Az összes eddigi amerikai elnök nyíltan beszélt gazdasági patriotizmusról, hehe.) Hetedik éve hirdeti Orbán az Új Világrend születését, és az mindig másképpen új. („Most jutott el Európa oda, hogy azt mondja, hogy ebből a korszellemből most már elegünk van, és a jövőt más szellemi alapokra kell építeni; Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött” stb., ezt például 2007-ben mondta Tusványoson, de 2010-ben ismét ezzel érvelt. Bruha.

Ami érdekes: a beszédben minden eddiginél plasztikusabban jelent meg a „liberális” figurája, szemben az általunk, (= Orbán Viktor és a magyar nép által) eszményített keresztény-patrióta karakterrel. Ez annyiban hozhat újat, hogy elég frappáns és jól használható összefoglalása az ún. jobboldali közbeszéd eddig szanaszét kódorgó vándormotívumainak. Mi jók vagyunk, hősök vagyunk, ártatlanok és szentek, velünk nincs semmi baj. Akik nem mi vagyunk, akikkel tehát csak a baj van, a liberálisok. Velük tehát (a személyükkel, és azzal, amit képviselnek) szakítani kell, amint eljön a mi időnk, s addig, jobb híján, fintorogva elviseljük őket. A jobboldali közbeszéd azonnal követte a tribunust;  sajnos, pl. a jó Lukács Csaba képes volt leírni ezt a mondatot Új világ határán (!) című dolgozatában: „azt látom, hogy a liberálisok nem szeretnek dolgozni”.  Másik szomorúságom, Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz főszerk. helyettese meg így tudósít egy Karafiáth Orsolya-interjúról: „liberális költőnő”, akit „nem kell feltétlenül szeretni”. (Hogy lehet valaki költőként liberális? S miért ne kéne, ha már keresztények vagyunk, feltétlenül szeretni? Ja, igen: mert liberális.)

Hogy tisztább legyen az ellenségkép

Magam speciel nem vagyok liberális. Nem hiszem, hogy az emberi lény jó, és a minél több szabadságtól lesz boldogabb. Nem hiszem, hogy a dolgoknak ne volna természetük. Nem hiszem, hogy az embernek ne volna esszenciális létezése. Nem hiszem, hogy a jobb jövőt megtervezhetjük és felépíthetjük, vagy hogy a haladás és a fejlődés megoldja az alapvető problémáinkat. Bár nem vagyok piac- vagy magántulajdon-ellenes, nem hiszek a laissez-faire gazdaságban sem. Valamiféle keresztényszociális zöld konzervatív volnék, aki a lokális (akár nemzeti) közösségekben hisz, és mint a jóléti állam híve, fontosnak tartja a kontinentális konzervatív hagyományt. Valami olyasmi lehetek, amilyennek Orbán Viktor látszani szeretne.

Ő, szerintem, rég nem konzervatív és nem patrióta. Rendszerének van egy csomó ismert, kasztos államszocialista vonása (hatalmas és lomha bürokratikus apparátus, rendszerszintű korrupció, erő- és fegyelemkultusz, központi ideológia, átfogó propagandagépezet stb.,) amit egyedivé csupán az erőteljes kommunistaellenes retorika tett. Ettől vált ugyanis a kommunista Kínával üzekedő, a régi (tényleges) kommunistákat vígan integráló Orbán-rendszer önmaga antitézisévé.

Csakugyan jóval tisztább a képlet, ha a továbbiakban az ellenség nem a komcsi, hanem a libsi.

No, de mi legyen ezzel az ellenséggel?

A liberális nemcsak dolgozni nem szeret, és nemcsak kevéssé szerethető (még ha költő legyen is). A liberális kollaboráns; a kívülről ármánykodó ellenség fizetett zsoldosa. Sötétben bujkáló rémhírterjesztő. A liberális: csahos eb. Nemhogy nem magyar, de antimagyar. Nemhogy hazaáruló, de árulója mindennek, ami szent: ellensége a családnak – abortuszmániájában tízezrével öldösi a magzatokat – ellensége a házasságnak, ugyanis ellensége az egészségesnek, a szépnek, a tisztának és a jónak. Vadul terjeszti a szellemi fertőt, a testi fertőt, a spirituális fertőt. A liberális: a baj maga. A baj a liberálisban inkarnálódik, hiszen csak így lesz tiszta szemmel felismerhető, bátor szóval megnevezhető és erős kézzel kiiktatható. A liberális ne legyen. „Eljön a mi időnk.”

Már szinte hallom az ellenvetést: „de hát ilyent Orbán soha nem mondott”, és azt felelem rá, hogy de, igen, mondott. Amikor azt mondta, azzal ezt is mondta.

Úgy kerek, ha leszögezzük: az ideológiai tömbök közti (értelmetlen) állóháborúban nem egyedi az Orbánéhoz hasonló ellenségkép-gyártás. Igen, van megbélyegző konzervatívozás, keresztényezés is stb,. hiszen az ideológiai állóháborúnak épp az egyszerűen felismerhető ellenség-karakter a fő eszköze. Ezért utálom pl. a V mint Vendetta c. kultfilmet, ez az ócska propaganda-giccset, amiben a „konzervatív” és az „egyházi” úgy jelenik meg, mint pusztító erő, amelynek a rendes (normális, vagyis liberális) ember csak áldozata lehet: mindaddig, míg fel nem veszi vele szemben a (fizikai) harcot. Tusványos pepitában. A konzervatív a harcos-liberális elbeszélés szerint a maradi, a műveletlen, az ostoba és az erőszakos, tehát ha valamiképp el lehetne kussoltatni (betiltani, feljelenteni, lecsukni stb.) eljönne a szép, új világ. Francokat jönne.

Szerintem inkább beszélgessünk!

Ami történt, egyszerre nevetséges és szomorú: az ember, aki (Oakeshott-tal szólva) „a társalgást uralja”, megnevezte a kiiktatandó ellenséget. Nem, nem tartom igazán veszélyesnek, mert nem kenyerem a hiszti. Nem kell attól félni, hogy hajtóvadászat indul a liberálisok ellen, nem fogja senki összeterelni és deportálni őket, nem fogja senki megjelölni és felgyújtani a házaikat. A kurzuskritikával élő civil szervezeteknek sem lesz sokkal rosszabb soruk eztán. Állami pénzt eddig sem kaptak; a helyzeti előnyük is megmarad, hiszen nem rabjai semmilyen lomha hatalmi apparátusnak (remélhetőleg); mennél jobban támadja őket a hatalom, annál népszerűbbek lesznek. Mire az Orbán-kormány kiiktatná a gyűlölt „liberális” ellenséget, addigra saját elképesztő súlyától fog összeomlani.

Viszont az ideológiai háború lövészárkai nyilván mélyebbek lesznek, a harc elkeseredettebb lesz, csúnya, bántó és meggondolatlan szavak és mondatok születnek majd ismét ezrével. Pedig inkább beszélgetni kéne. Őszintén szólva a jelenlegi forró hangulatban sok realitását nem látom, de azért csak hadd mondjam el, hogy kéne. Nem lenne muszáj átadni magunkat ennek a harci hangulatnak. Kéne olvasgatni úgy nyugisan, este, lefekvés előtt  Scrutont, Asbóth Jánost, Chestertont, TS Elliotot, Millt. Habermast, hogyne. Ezek állást foglalnak liberalizmus és konzervativizmus kérdéseiben, de jé, a pocskondiázás helyett a kulturált érvelés az eszközük, és eszükben sincs kiiktatni a vitapartnerüket. (A konzervatív Scruton a jin és jang ellentétpárba helyezi e két álláspontot, a liberális Mill pedig így ír: „az egészséges politikai élethez egyaránt szükséges egy olyan párt, amely rendet és a stabilitást, és egy olyan, amely a haladást és a reformot képviseli”.)

A Biblia meg egyenesen azt mondja a „szép, új jövőről”, hogy az „a béke emberéé” . És én ezt elhiszem.