Kiugrásom története: egy homoszexuális pap vallomása

hvg.hu: Mikor ébredt rá arra, hogy meleg, és hogyan élte meg?

Atya: Kálváriám serdülőkorban kezdődött. Egy idő után gyanússá vált, hogy a lányokkal soha nincs szerencsém. Mindig voltak leányzók, akik tetszettek, de mégsem alakult ki velük igazi kapcsolat. Huszas éveim elején voltam először fiatalemberrel, ami nagyon megrázó élmény volt számomra. Valóságos tragédiaként éltem meg, az öngyilkosság is megfordult a fejemben, pszichiátriára kerültem. Tíz évig szakmunkásként dolgoztam, érettségit szereztem, majd ezután jelentkeztem egy egyházmegyébe és felvételt nyertem egy szemináriumba. Öt évig tanultam, és azt gondoltam, ha pappá szentelnek, akkor ezek az engem mélységesen nyomasztó dolgok egyszerűen eltűnnek az életemből. Tévedtem. A hivatásomnak nagyon sok eleme volt, ezek közül az egyik legfontosabb a tisztasági fogadalom, aminek segítségével a szexualitás teljes kérdését kikerülhettem. Hiszen szerzetesként nőtlenségben, önmegtartóztató életet kell élni. Azt gondoltam, erre léteznek ügyes technikák, mint az énekeseknél, akik megtanulják kiénekelni a magas C-t. Azt reméltem, ugyanígy ez a képesség is elsajátítható. Amikor egyértelművé vált, hogy ez a probléma engem elkísér, már közeledett a tízéves évforduló - a szeminárium és a papság együttes ideje - már tíz éve voltam az egyház berkeiben. Szembesülnöm kellett azzal, hogy a problémámmal nem tudok mit kezdeni. A kérdés az volt, hogy valamiféle megalkuvással viszem tovább a szerzetes papi működést, és valahogy integrálom ezt a helyzetet, kialakítok egy titkos életet, szembenézve azzal, hogy a tisztasági fogadalmamat nem tudom megtartani. Vagy pedig úgy döntök, hogy elhagyom az egyházi pályát.

Hosszú vívódás után a kilépést választottam. Sok-sok belső nyűglődés után arra jöttem rá, hogy a szexualitás olyan szorosan tartozik hozzá az emberhez, hogy nem lehet csak úgy szublimálni. Vannak elméletek, ami szerint az ember, ha nagyon másokért él, teljes önátadással, akkor ezek a kérdések, vágyak eltörpülnek. De a saját életemben az áldozatos munka kevésnek bizonyult, a vágyak nem szűntek meg. Nagyjából öt éves belső őrlődés eredményeként tudtam meghozni a fájdalmas döntést, onnantól kezdve nem volt maradásom.

hvg.hu: Volt valaki, akivel meg tudta osztani ezt a belső harcot? Akár barát, akár rendbéli társ?

A.: Papságom első éveiben jártam pszichológushoz. Bennem a hagyományos keresztény szemlélet élt, miszerint a homoszexualitás bűn. A pszichológus segítsége kevésnek bizonyult, a témának igyekeztem utána olvasni, s kezdtem világosabban látni a helyzetet. Többek között Buda Béla írt a szexuális viselkedésekről egy nagyon jó könyvet, ami közel száz oldalon taglalja a homoszexualitás kérdését. Rájöttem, hogy a homoszexualitás egy variánsa a szexualitásnak. Olyan ez, mint hogy valaki jobb vagy bal kezes. Nincs morális különbség a jobb és bal kezesek között. Jobbal is ugyanúgy lehet simogatni, mint ballal, de ütni is. Nem az a lényeg, ki milyen beállítottságú. Etikailag csak az lehet a kérdés, hogy önkéntesen, szabad beleegyezéssel, szereteten alapul-e egy kapcsolat, vagy pedig zsarolás, erőszak, vagy valamiféle fenyegetettség okán létezik. Az azonos neműek közt létrejött, kölcsönös egyetértésen alapuló kapcsolat szerintem nem bűn. Nyilván itt összeütközésben állok az egyház tanításával. Ilyen felfogással pedig nem szerencsés a szószékről magyarázni. Úgy éreztem, akkor vagyok hiteles, ha önként feladom az egyházi pályát. Hű akartam maradni felismerésemhez, és nem akartam álságos, kettős életet élni. Ettől én még hívő maradtam, továbbra is minden vasárnap járok templomba.

hvg.hu: Miként sikerült meggyőzni magát, hogy váltani kell?

A.: Manapság egy papnak elhagyni a pályáját nagy megbélyegzéssel jár, bár azt hiszem, ez mindig is így volt. Ez persze csak egy része a problémának, hiszen szerettem a hivatásomat, szerettem volna hűséges maradni, azt gondolom, tehetségem is volt a prédikáláshoz, szerettek és elismertek a hívek. Mindez hirtelen eltűnt. Azok a dolgok, amik eddig kitöltötték, kiteljesítették az életemet, felszámolódtak.

Talán ezért is volt ez a hosszú tépelődési időszak - addig nem voltam képes feladni a papi pályát, amíg nem volt más perspektíva, ami továbblépést jelent. Amikor összeállt a kép, eldöntöttem, ha kilépek a rendből, a legszegényebbekkel fogok foglalkozni, hajléktalanokkal. Hivatásomat bár más formában, de tovább viszem.

Írtam a rend generálisának: a tisztasági fogadalmam nem tudom betartani. Meglepő volt a válasza: söpörjük a problémát a szőnyeg alá, oldjam meg anélkül, hogy kilépnék. Vagyis ezzel az egyház sem tud mit kezdeni. Nem lehet túlzott szigorral fellépni, hiszen emberi gyengeségről, az élethez tartozó dologról van szó, viszont bármiféle legalizálása is elképzelhetetlen lenne. A generális kétértelmű, inkább támogatást sejtető levele után újra visszakaptam a döntés lehetőségét. Elhatározásom ekkor már végleges volt, úgy döntöttem, vállalom a világ és önmagam előtt a vágyaimat, és ezt figyelembe véve rendezem tovább a dolgaimat.

Gene Robinson angilikán püspök. Elmondta, hogy meleg

hvg.hu: Közbevetőleg: XVI. Benedek pápa megtiltotta, hogy felszenteljék azokat a kispapokat, akikről kiderül, hogy homoszexuálisok.

A.: Ha ezt a szabályt valóban betartják, drasztikus következményei lesznek. Nincsenek konkrét adatok, de sejtések vannak, hogy a kispapoknak, papoknak mintegy 30 százaléka homoszexuális. A papságon belül jóval nagyobb arányban vannak a homoszexuálisok, mint a civil társadalomban. De félreértés ne essék, nem attól lesz valaki homoszexuális, hogy pap a hivatása, ami nőtlenségi fogadalommal jár és össze van zárva egy csomó férfival. Pont fordítva, azért választja sok homoszexuális a papi hivatást, mert érzékenyebbek, mint mások, ami ehhez a munkához, életformához nagy segítség. Olyasmi ez, mint hogy a színészek, és a művészek között arányaiban több meleg, mint az átlag lakosság körében. Az is nagy kérdés, hogy ha valaki tisztasági fogadalmat tesz, vajon miért nem mindegy, hogy homo- avagy heteroszexuális, hiszen így se, úgy se élhet nemi életet. Ebből is látható, tabusított problémahalmazzal állunk szemben, ami nincsen kellőképpen körüljárva, vitára bocsátva. Az egyházat a homoszexualitás problémája elkíséri majd egészen a végítéletig. Nem tudják megoldani.

hvg.hu: Hogyan történt kilépése a rendből?

A.: Megszöktem. Elmentem egy képzésre, ahonnan a szolgálati helyemre többé nem tértem vissza. Illetve pár hét múlva visszamentem a holmimért, a szerzetestársaim épp csak szóba álltak velem, hogy a praktikus dolgok gördülékenyen menjenek, de az emberi kapcsolat már megszakadt. Véglegesen elvágtam magam tőlük, és viseltem a következményeit. Pokoli volt az első pár hónap, kiszakadtam abból a közösségből, aminek eddig szerves része voltam, több mint tízéves szolgálat után elvesztettem azokat, akik a barátaim, szinte a családom voltak. A hívek körében akadtak, akik megértően fogadták a döntésem, de a mai napig vannak olyanok, akik a köszönésemet se fogadják, holott rendszeresen jártam a családjukhoz. A legrosszabbul talán mégis az esett, amikor annak a templomnak a plébánosa, ahova gyerekkorom óta jártam, megkért, hogy ne menjek többé, ne botránkoztassam meg a híveket. Csak azért sikerült talpon maradnom, megőrizve a lelki egészségemet, mert elhatároztam: továbbviszem a hivatásomat, ha nem egyházi keretek között, hát akkor saját szakállamra. Bár ez azért korántsem olyan egyszerű, mint így kimondva. Hiszen ha valaki az egyház berkein belül marad, sokkal eredményesebben tud dolgozni, mint az, aki magányosan vívja a szélmalomharcát.
 
 hvg.hu: Támogatja a melegek regisztrált élettársi kapcsolatát?

A.: Jelenleg homoszexuális ember nem áldozhat. Akkor sem, ha állandó partnere van, akivel kölcsönösen elköteleződnek egymás mellett. A melegek egy csoportjában erősen megfogalmazódott az igény, hogy hivatalossá szeretnék tenni a kapcsolatukat. Magáról a regisztrált élettársi kapcsolatról nincs kiforrott véleményem, az viszont őszintén meglepett, hogy nem oly rég a magyar katolikus püspöki kar meglátogatta a Szentatyát, aki megdicsérte a püspököket, amiért tiltakoznak a regisztrált élettársi kapcsolat ellen. Pedig a kereszténység nem a homoszexualitásról vagy annak megítéléséről szól.

Egyfajta legalizálása lenne az életük összekötésén fáradozó meleg keresztény pároknak, ha áldást kapnának. Nem házasságkötésről van szó, hanem egy egyszerű áldásról. Annyi mindent megáldanak manapság, autót, lakást, könyvet, kegytárgyakat stb. miért ne kaphatna egy meleg pár áldást? Lehetőséget kellene adni arra, hogy gyónhassanak és feloldozást nyerjenek. Mindenki csak a jogi és a praktikus oldalát nézi a meleg párok regisztrált élettársi kapcsolatának. Persze, hogy már az is nagy eredmény, hogy örökölhetnek, hogy az adózás is könnyebbségekkel jár, de egy keresztény meleg embernek ennél többre van igénye, szellemi és lelki síkon is. Hogy ez teljesülne, erre most kevés esélyt látok. Pedig a keresztény melegeknek ugyanúgy szükségük van a közösségre, a szentségekre, mint bármely más hívőnek.

hvg.hu: Támogatja vagy ellenzi, hogy meleg párok gyermeket fogadhassanak örökbe?

A.: A meleg közösségnek van egy része, akik megpróbálják másolni a heteroszexuálisok párkapcsolatát, életét, családmodelljét. Otthonról ezeket a mintákat hozták, ez az, amivel azonosulni szeretnének, de beépítve a másságukat. Ha már megvan a szoros párkapcsolat, igényük lenne gyermekre is. Én ezt nem tartom feltétlenül jónak, nem vagyok annak híve, hogy azonos nemű pár kisgyermeket fogadjon örökbe. Bármennyire is próbálják egy kapcsolaton belül eljátszani a klasszikus apa-anya szerepkört, mindenképp fals és visszatetsző, ami a gyermek személyiségében torzulást okozhat.

Higgye el nekem, a mai világban homoszexuálisnak lenni megalázó dolog. Olyan helyzeteket éltem meg, amik totálisan a földbe döngöltek és szégyelltem magam mások és önmagam előtt is. Míg egy átlag heteroszexuális minden különösebb nehezítés nélkül megélheti a szexualitását, addig egy meleg embernek bujkálás az osztályrésze. Életemben több olyan helyzet is volt, amikor vasútállomásokon, nyilvános vécében kerestem a boldogságot, nem lévén más lehetőségem. Személytelen, alkalmi kapcsolatokba kényszerültem, mert nem volt, nincs lehetőség az ismerkedésre kulturált viszonyok között. Ha lenne, ha valóban létezne elfogadás, akkor talán nyugodt körülmények között normálisan élhetnénk meg mi is a magunk beállítottsága szerinti életet. Jó lenne, ha a tolerancia nemcsak papíron, hanem az emberi fejekben és szívekben is létezne.