Egyetemi buliból a diszkonton át a lepukkant diszkóig: hogyan lett a Pulp slágere egy korszak himnusza?

„Görögországból jött, tudásvágy fűtötte, szobrásznak tanult a Saint Martin’s College-ban, itt figyelt fel rám.”

Valljuk be, ha valaki arra kérne, idézzük fel egy himnusz kezdősorait, nem feltétlenül a fenti mondat jutna az eszünkbe. Még akkor sem, ha szűkítenénk a műfajt a pophimnuszra, de ne legyünk kishitűek: ez az idézet jóval több ennél. Tökéletes himnusz módjára mindent elmond a nyolcvanas-kilencvenes évek Nagy-Britanniájáról, arról, a szigetország hogyan jutott el a tchatcheri depresszióból Tony Blair Cool Britanniájáig, James Bondok és Lady Dik milliói hogyan gondolkoztak saját magukról és a körülöttük nyüzsgő világról, a munkásosztály és a középosztály harcából pedig hogyan került ki győztesen az önirónia, nevezzük akár brit humornak, akár osztályöntudatnak. Vagy másképp: hogyan nyerte meg a manchesteri munkásosztályból jövő Oasis és a londoni entellektüelek sarjait felvonultató Blur élethalál-cicaharcát egy váratlan becsúszással a sheffieldi kívülálló Pulp azzal a dallal, amely pont harminc éve jelent meg a brit lemezboltokban. Ez:

A Common People tehát egy gazdag görög Londonban művészetet tanuló lányáról szól, akinek megtetszik hősünk (nevezzük az egyszerűség kedvéért Jarvis Cockernek, aki a dal szövegét saját élmények alapján írta, majd énekelte el), mert meglátja benne az átlagembert, és hirtelen feltámad benne a vágy, hogy belelásson az életébe. És – ha már arra jár – bebújjon az ágyába is. Jarvis az „osztályturista” lányt előbb elviszi egy szupermarketbe, és azt mondja neki, tegyen úgy, mint akinek nincs pénze, amin a lány persze csak mosolyog.

Innentől gyorsul a tempó, Jarvisból kiszakad az osztályöntudat, és – miután kifejezte utálatát az átlagemberen csak nevető turisták iránt –, úgy írja le az átlagember reménytelenségét, ahogy senki más: „sose fogsz úgy élni, mint az átlagemberek, sose fogod azt tenni, amit az átlagemberek, nem buksz el, mint az átlagemberek, nem nézed végig, ahogy az életed szétcsúszik, és aztán táncolsz, iszol és dugsz, mert nincs jobb dolgod”.

Az addigra már végképp felpörgő dal pedig ennyivel zárul: „Ooooh, la la-la-la-la la, oh yeah!” Hiszen mi nem sajnáljuk magunkat, csak éljük azt az életet, amit kaptunk: megetetjük a galambokat (néha a verebeket is), felidegesítjük magunkat azon, hogy szerdánként hangosan viszik el a szemetet, délután kimegyünk a meccsre, este meg táncolunk egyet.

Szűk hat (rádiós verzióban négy) percben jutunk el egy közepesen unalmas egyetemi bulitól a közepesen lepukkant diszkonton át az olcsó piás diszkó extázisáig.

Na de kicsit el is ragadott minket a hév, pihenjünk le, és idézzük fel, hogyan jutottunk el 1995. május 22-ig, amikor a Pulp tulajdonképpen felért a csúcsra.

Jarvis Cocker 1963-ban született Sheffieldben, szülei, ha gazdagok nem is voltak, mégsem az általa megénekelt munkásosztályt képviselték. Apja rádiózott, a híres névrokon Joe Cocker néha vigyázott a fiúra, akit, miután hétéves korában apu lelécelt Ausztráliába, anyja nevelt egyedül. A nincstelenséggel már húszas éveiben szembesült, amikor szülővárosa az acélipar mélyrepülésével együtt zuhant, ő pedig többnyire munkanélküli segélyből próbálta eltartani magát, miközben hiába próbálta sikerre vinni 16 évesen alapított zenekarát, amely elsőre a Pulp nevet kapta, aztán – mivel a név túl rövidnek ítéltetett – Arabicus Pulpra keresztelték át a folyamatosan változó tagokkal többé-kevésbé egyetértésben.

De hát, valljuk be, a projekt mégiscsak Cockeré volt, akit – mint erről Good Pop, Bad Pop című könyvében ír – már gyerekkorában magával ragadták a turkálók és a popzene csillogása.

Ő popsztár akart lenni, és kész.