© Stiller Ákos

Kedves Ügyfeleim! Három éve valóban átvertem magukat, nem gyenge kárt okozva családi költségvetésüknek. Azóta sem tettem mindezt jóvá, mi több: a baj csak fokozódott. De borítsunk fátylat a múltra, tessenek velem most rögtön újra szerződést kötni.

Amennyiben egy biztosítási ügynök, autókereskedő, hitelügyintéző szólna így klienseihez, valószínűleg páros lábbal rúgnák ki a lakásajtóból. Főleg akkor, ha a csalásra nem őszinte beismerés, hanem egy kiszivárgott magnófelvétel révén derül fény. Gyurcsány Ferenc viszont a   jelek szerint azt hiszi, politikusoknál ez minden további nélkül elmegy. Legalábbis vadonatúj televíziós beszéde erről tanúskodik.  

2006-os győzelme óta ez minimum a harmadik cikkcakkos gyurcsányi irányváltás. Titkos beszédének nyilvánosságra kerülése után egyértelművé vált: a Medgyessy bukásától a legutóbbi választásokig folytatott adóssághalmozó, csőd felé navigáló gazdaságpolitika fenntarthatatlan. Így a hazugságokat meghaladó alternatívaként reformokat kínált fel. Melyek felépítménye azonban befejezetlen állapotban, az első népszavazós, populista szellőtől összedőlt. A koalíció tavalyi felbomlása után egy tollvonással visszavonta az egészségbiztosítás versenyelvre helyezését, befékeződött az államháztartás drasztikus karcsúsítása, szóba nem jött már a nyugdíjrendszer revíziója. De a piacpárti liberálisok nélküli, tisztán baloldali (formális többséggel nem is rendelkező) új Gyurcsány-kormány kezdeti lelkesedése hamar elmúlt. Végét legfőképp a 2008 őszére Magyarországot is elérő világválság siettette. A miniszterelnök jelen pillanatban a kör négyszögesítésén, a szakadék két lépésben való átugrásán, vaskarika fából történő legyártásán ügyködik. Ergo: úgy bevezetni megszorításokat, hogy azok népszerűtlensége kevéssé (vagy alig) legyen észlelhető. Mindez nyilvánvaló képtelenség. Kormányfőnk azonban mégis ezzel próbálkozik. 

„Csökkentsük a kerestek, a jövedelmek adóját, hogy jobban megérje dolgozni. Évi hárommillió forintig az alacsonyabb kulccsal adózzunk jövedelmünk után. Így több marad a borítékban, a bankszámlán. A kieső adóbevételt pótoljuk azzal, hogy 3 százalékponttal emeljük az áfát” – hangzik a miniszterelnöki üzenet. Csupán annyi maradt ki belőle, hogy a legalacsonyabb adókulcsnak nemcsak az összeghatára, de a százaléka is nőtt. Így aki korábban is csak ezen sávba tartozott, annak terhelése fokozódik. Továbbá ugyan miért nagyobb öröm, ha keresetünket nem jövedelemadózás, hanem a forgalmi adó viszi el? A frázisok ködén át is látszik: a költségvetés tervezői újfent bevételnövelő intézkedésekkel foltozgatják a válság által ütött réseket. 

Miről is szól a dolog? Tulajdonképp arról, hogy látszólagos büdzséváltozások statikus kiváltságőrzést fednek. A gazdasági krízis legnagyobb vesztese a piaci szektor. Magánvállalkozók és magánalkalmazottak tíz-és százezrei jutnak (családjukkal együtt) kilátástalan helyzetbe. Ilyen szituációban a közalkalmazotti (és köztulajdonú cégeknél dolgozó) rétegeknek is áldozatot kéne hozni, sorsközösséget lenne indokolt vállalni a nagytőke (és alvállalkozói) által foglalkoztatni immár nem tudott társaikkal. Főként, mivel a közszolgáltatásokat a magánnyereségekből való elvonásokból lehet csak üzemeltetni. 

Ahelyett, hogy kevesebb aktív dolgozóból több pénzt sajtolunk ki, nem volna-e célszerűbb a kiadásokat a bevételcsökkenéssel arányosan visszafogni? Ha magáncégek olyan dolgozók tömegeit küldik el, akik eddig hasznos és szükséges munkát végeztek, akkor milyen erkölcsi alapon tartjuk állásban olyan közalkalmazottak garmadáját, akiknek a státusza már tíz évvel ezelőtt is felesleges, okafogyott és létszámfölötti volt? Mindenki tudja: a közintézményi bürokrácia radikális leépítése húsz éve várat magára. Ugyanígy látható az is, vérlázító pénzkidobás a piacképtelen diplomásokat futószalagon gyártó felsőoktatás tömegegyetemeinek jelenlegi rendszere. Olyan – ügyfélbarátnak nagy jóindulattal sem nevezhető - állami mammutcégek is karcsúsításra szorulnak, mint a Posta vagy a MÁV. Nyilvánvaló, hogy efféle – a közszférában végrehajtott jelentős elbocsátásokat feltételező – programra nem számíthatunk. Pedig gazdaságélénkítésre, a váltságtünetek enyhítésére adócsökkentés (illetve vállalkozásfejlesztő támogatás) képében fordítandó száz-és ezermilliárdokra csak így lehetne szert tenni. De Gyurcsány (és pártja) számára jelen pillanatban fontosabb, hogy az egyik leginkább „államfüggő” társadalmi szegmensnek tekinthető (és a szocialisták „rejtett tartalékaként” említhető) közalkalmazottak jóindulatát ne tegye kockára. Hogy a bénító terhek oroszlánrészét így változatlanul a magángazdaság fogyatkozó robotosai cipelik, az a regnálókat a   jelek szerint nem zavarja.

Gyurcsány idősek társaságában. Eddig szavazóbázisa volt. © MTI

Ugyanilyen farizeus a miniszterelnöki beszéd azon kitétele, miszerint „úgy alakítsuk át a nyugdíjrendszert, hogy megvédje a mai nyugdíjasok biztonságát, másrészt garantálja, hogy a később nyugdíjba vonulók nyugdíját is biztonsággal lehessen kifizetni. Ennek érdekében van szükség például arra, hogy hosszú átmenetet követően, 2016-tól fokozatosan, kilenc év alatt, 65 évre emeljük fel a nyugdíjkorhatárt.”

Gyomorforgató cinizmus ez. Miként Szűcs Erika illetékes miniszter nyilatkozata is, amely szerint „a 13. havi nyugdíj intézménye gyakorlatilag megszűnik, de azok a nyugdíjasok, akik kapták ezt a juttatást, viszik magukkal, havi nyugdíjukba egy tizenketted része beépül.” Ugyanakkor „…a 2009-ben nyugdíjba vonulók már nem kapnak 13. havi nyugdíjat, a jelenlegi nyugdíjasok közül pedig csak a 62 éven felüliek számíthatnak a maximum 80 ezer forint értékű 13. havi nyugdíj beépítésére”. Mindennek úgymond az a célja, hogy „a jövő nyugdíjasai számára fenntartható nyugdíjrendszer jöjjön létre.”  

A nyájas propaganda-lózungokat lekaparva, a mellébeszélésen átlátva egyértelmű: az intézkedés kárvallottja a szent és sérthetetlen közkiadások oltárán feláldozott magánszektoros aktív dolgozó. Akit most lapátra tesznek, kereshet munkát, amíg bele nem fárad. Ha viszont – a megemelt korhatár miatt jóval később – nyugdíjba mehet, ő már nem élvezheti ama 13. havi juttatást, amit az ő közterheiből folyósított a „nagylelkű” Állam Bácsi. De milyen alapon tesz különbséget az államhatalom nyugdíjas-generációk viszonylatában? Nem az volna igazságosabb, hogy akkor ezentúl senki ne legyen ilyesmire jogosult? (Aki eddig kapta, összességében még így is jobban jár, mint a fenti „vívmányból” már egy huncut rézpiculával sem részesülő új nyugdíjas.) Vagy az is méltányosabb, ha a jelenlegi „szépkorúak” járandóságába nagyságrenddel kevesebbet építenének be a 13. haviból. Mondjuk csak felét-harmadát. S akkor valamicskét az utánuk jövők is kaphatnának belőle. És még a büdzsé is spórolhatna.  Csakhogy a közalkalmazottak társaságában a jelenlegi nyugdíjasok a kormánypártok szavazói hadának maradéka. Hozzájuk akkor sem nyúlnak, ha ez végletesen a többi réteg bőrére megy. Az sem nyom a latban, hogy ezzel teljes nemzedékek öregkori szociális biztonságát puskázzák el.

A beszéd legdöbbenetesebb mondata azonban nem a fentiek egyike. Hanem, hogy „ha az elmúlt tíz év gyakorlatát folytatjuk, akkor veszíteni fogunk”. Igen, Gyurcsány Ferenc ama tíz évről beszél, amelyből hetet az ő pártja kormányzott, s amelyben ő maga ötödik éve kormányfő. Emberünk lényegében beiktatásától ugyanazt szajkózza. Tessék fellapozni a miniszterelnök 2005-ös, 2006-os, 2007-es beszédeit. Ugyanarról szól valamennyi. Hogy ez így nem mehet tovább. Hogy most már aztán tényleg rendbe kell tenni az államháztartást (az egészségügyet, a nyugdíjrendszert, a lakás-és gázár-támogatást). Hogy meg kell csinálni. Hogy csináljuk is meg. Különben lemaradunk, elvész a modernizáció összes fegyverténye. Viszont alighogy belekezd, rögtön meg is torpan. S arról kezd hadoválni, miért nem lehet megtenni, amit meg kellene. Hát azért, mert akkor itt éhséglázadás, polgárháború, szociális kataklizma lesz. Netán – ami még ennél is borzasztóbb – visszajön Orbán. 

Minden reformigyekezetet felülírt, hogy a népnek úgyse fog tetszeni, hát ne is erőltessük. Ez nagyjából olyan logika, amelyből kiindulva az orvosnak fölösleges tudatnia paciensével, hogy súlyos beteg. Hisz akkor esetleg rosszkedvű lesz, megharagszik, talán el sem hiszi, és átmegy dacos tagadásba. Ugyan minek ilyesmivel kockáztatni a jó viszonyt? Mi több, egyenesen le kell beszélni a terápiáról, hiszen az fájdalmas és még zokon venné a dolgot. Eszerint doktorunknak azt kell mondania, amit a kedves beteg hallani akar: hogy a szervezete, köszöni szépen, jól van. Csöppet sem veszélyes a helyzet. Akkor sem, ha a röntgenképen ökölnyi daganat látszik. Ha a baloldal 2006-tól következetesen végigviszi a reformkurzust, a „beteg” már rég lábadozhatna. S ma a válság járványát is erősödő immunrendszerrel vészelhetné át.

A mostaninál népszerűtlenebbek ettől sem lettek volna, sőt. Viszont a beváltatlan reformfogadkozások és a paternalista illúzióvilág közti elvtelen őrlődésre ugyanúgy ráment a támogatottságuk. Hintapolitikájuk ugyanoda vezetett, mint az a cselekvés vezetett volna, amelyet halogatva elszabotáltak.  

Papp László Tamás