Népszámlálási fóbiák: az adatvédelmi paranoia veszélyeiről

Ha olyan atmoszférát teremtünk, amelyben az egyén még a névtelenséget biztosító kutatásban sem mer őszintén beszélni hitéről, hitetlenségéről, nemzeti azonosságtudatáról, egészségügyi helyzetéről, az a demokrácia szellemiségének lassú halála. Ezt jó, ha a népszámlálási dilemmák számbavételénél is figyelembe vesszük.

Törölte a 2011-es népszámlálás kérdőívének rovataiból a termékenységre, az egészségi állapotra, a fogyatékosságra, illetve a vallásra rákérdező sorokat a nemrég elfogadott jogszabály. Melyet az államfő pont ezért dobott vissza. A legnagyobb vihart ez utóbbi, a hitre vonatkozó kérdés kavarta, pedig a döntés az előbbieknél is legalábbis kétséges. Ha ugyanis például az etnikumhoz tartozásról a parlament és az ombudsman szerint is lehet adatokat gyűjteni, akkor hitelvi-felekezeti paraméterekről miért nem? Miért lenne érzékenyebb információ a hit, mint a származás? 

Cikkíróként eddig is úgy véltem: például a cigányság esetében az etnikai adatkezelés rigorózus korlátozásának előnye gyakorlatilag nincs. Hátránya annál inkább van. Mint az Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézetének jelentéséből kiderül: „A cigányság életkörülményeit objektíven bemutató átfogó helyzetértékelés sem a 90-es évek elején, sem azóta nem készült. 1993 óta adatvédelmi jogokra hivatkozással hivatalos adatfelvételt a kisebbségekről nem készítettek. Megfelelően részletezett és kis változásokat is mérni képes információ híján nem lehet pontosan számszerűsíteni a cigányság helyzetében a rendszerváltás óta, vagy annál rövidebb időszakban bekövetkezett változásokat.” Romák esetén nehezen lehet azzal érvelni, hogy az etnikai hovatartozás nyilvántartása okoz majd később diszkriminációt. Könnyű ugyanis belátni: azt, hogy valaki a cigány kisebbségből származik – hasonlóan ahhoz, hogy afroamerikai, közel-keleti vagy ázsiai – gyakorlatilag lehetetlen eltitkolni. Hisz a bőrszíne miatt ez nyilvánvaló. Tehát, ha emiatt valaki bántani, megkülönböztetni, inzultálni akarja embertársát, nincs szüksége ehhez adatbázisra. Rasszizmus nem az etnikai adatgyűjtés miatt van. Viszont hatékonyan küzdeni ellene csakis pontos felmérések birtokában lehet. 

Ugyanígy egyértelmű, hogy konkrét személyek fogyatékosságát sem az „leplezi le”, hogy a kérdezőbiztos erre is kitér. Amennyiben az illető mondjuk látás- vagy mozgássérült, süketnéma, arról a környezetében bárki tudhat. Hogyan is tudná eltitkolni, mikor ennek jól észlelhető külső jegyei vannak? És természetesen egy sor közintézmény, hatóság, szerv is tárolja az ő fogyatékosságára vonatkozó információkat. Másként nem is lehet, mivel csak így kaphatja meg a neki járó támogatásokat (rokkantnyugdíj, segély, gyógyászati eszköz, rehabilitáció stb.). Fentieknél tehát öncélú adatvédelmi paranoia olyasmiről beszélni, hogy az illetők jogai bármiben is sérülnének attól, hogy feljegyeznek róluk valamit, amit amúgy is bárki – akármelyik járókelő, szomszéd – azonnal tud, ha rájuk néz. 

Persze vannak olyan betegség- és fogyatéktípusok, identitások, melyeket nem lehet ennyire könnyen felismerni. Illetve a kérdéses személy valamiért nem akarja idegenek elé tárni. Ugyanis szégyelli, restelli, titkolja. Ilyen lehet a meddőség, az impotencia, a vizelettartási gondok. Ami emberileg érthető és tiszteletben tartandó. Csakhogy ennek tudomásul vételével sem világos, mi a gond a felmérésben való szerepeltetéssel. Merthogy az erre vonatkozó kérdések megválaszolása lényegében fakultatív önbevalláson alapul. Amellett a KSH nem is tudja ellenőrizni a válaszadó polgár feleleteit. Tehát az illető maga dönti el, mit és mennyiben oszt meg a statisztikussal. Hasonlóképp elfogadható, amennyiben egy zsidó vagy szlovák azonosságtudatú ember nem kívánja identitását „közkinccsé tenni.” Pont ezért önkéntes az ilyenfajta adatszolgáltatás. 

Miként önkéntes lenne a vallás (illetve a vallástalanság) mérése is. Ha a parlament rábólintott volna. De nem tette. Gyanítható, hogy esetleg azért nem, mivel a baloldal attól tart: a Fidesz a népszámlálási adatokból szeretne kiindulni az egyház-finanszírozásnál. Márpedig tény, hogy a hitbéli meggyőződésre adott válaszok igencsak becsapósak lehetnek. A lakosságon belül mind a valódi hívők, mind a tudatos ateisták kisebbségben vannak. Az emberek többsége, ha megkérdezik tőle vallási hovatartozását, csípőből-zsigerből, ösztönösen azt a hitet nevezi meg, amelybe hajdanán beleszületett. Függetlenül attól, jár-e templomba, gyakorolja-e a vallását, hisz-e valóban Istenben (egyáltalán gondolkodik-e ezeken), mi a felfogása az egyházak pénzügyeiről. Emiatt a „maga módján”, passzívan vallásos, vagy a köznapi életben vallásilag közömbös illetők pozitív feleleteit nyilván nem lehet valamiféle pénzosztási szándéknyilatkozatnak tekinteni. De ez nem indok a vallás népszámlálásból történő kitiltására. Jogilag rögzítendő: ez nem használható fel pénzügyi dimenzióban.