Volt idő, amikor Orbán Viktor a nyugati szövetségeseivel tartott, és segédkezett Szlobodan Milosevics diktatúrájának megbuktatásában. Ma már azonban az orosz érdekek megtestesítőjeként az autokrata szerb vezetést támogatja.
Látszólag kedvezőek az idei felvételi tendenciák, hiszen nőtt a jelentkezők száma, a tanárjelölt is több, ugyanakkor az egyszerűsített képzések, a mélyre vitt ponthatárok nem egyetemi színvonalat mutatnak.
A tusványosi vátesz megint újraálmodta a jövőt, de közben saját magával is vitába keveredett – rögzíthetjük, ha szembeállítjuk a miniszterelnök hétvégi geopolitikai jóslatait korábbi világmegfejtéseivel. Ez beárazza világháborús riogatását, nagystratégiai ígéreteit és a jobboldalon magasztalt jövőbe látó képességeit.
A műemlékvédelmi rendszer szétverése nem Lázár János nevéhez köthető, de az örökségvédelemért felelős miniszterként ő is hozzátette a magáét. Az ízlés és kulturális érték másodlagos, szakmányban öntik újra betonból a várakat, rokoni beruházásoknak sokszor jár a kiemelt gazdasági jelentőség, műemlékvédelmi szempontok nélkül. Lechner Ödön egyik fő művére sem vár sok jó.
Újra fel szeretné melegíteni a háborús félelemre alapozott 2022-es kampány sikerét Orbán Viktor és propagandája, ám Magyar Péter „összeukránozása” egyelőre nem hozza meg azt a sikert, amit anno a Márki-Zay Péter elleni karaktergyilkosság. Közben az ökumenikus segélyszervezetnek 2024 őszén több átadása is volt a Bucsai járásban, például egy mentőállomás, amelynek cechjét a magyar állam állta.
A tanú című filmhez hasonlóan a kormány már azelőtt ítéletet hozott a volt MTA-s kutatókról, hogy a befogadásukról megszületett volna az ELTE döntése. Választásuk persze nem is nagyon volt.
Az teszi igazán különlegessé a szekszárdi borászat vezetőjének minapi letartóztatását, hogy olyan emberről van szó, aki adónyomozóként korábban a legmagasabb szintekig jutott. Politikai kapcsolatai kormánytagokig, gazdasági hálója pedig a leggazdagabbakig ért, köztük egészen Mészáros Lőrincig.
Borítékolható volt az Ukrajna csatlakozása elleni, a „nemzeti konzultációknál több, a népszavazásnál kevesebb” voksolás eredménye, amelynek nem csak a nemzet állítólagos egységének demonstrálása volt a célja, hanem a kampánygépezet éles tesztelése is.
Tovább aprítja az egykori akadémiai kutatóhálózatot a kulturális és a tudományos életben is hegemóniára törekvő kormányzat. Meglehet, hogy a humán tudományokkal foglalkozó intézetek megszűnnek, ha azokat végül valóban az ELTE-hez csatolják.
Látványosan távol tartotta magát a közel-keleti konfliktus értékelésétől Orbán Viktor. A kormányfőnek csak hazai használatra van mondása a fejleményekről.
Pokol Béla ötletelése után felmerül a kérdés: milyen jogi megoldásokkal lehetne megkötni a választásokon győzelemre esélyes Magyar Péter kezét? De a jövő évi választás előtt kérdés az is: kétharmad nélkül miként bonthatná vissza egy új kormány az Orbántól örökölt autokráciát?
Egészen megveszekedett az orbáni propaganda, most már teljes erővel uszul arra, akinek egy jó szava is van a honvédő háborút folytató Ukrajnáról. Innen már csak egy lépés az „ukránbérencség”. Az „imperialisták bérence” fordulat szinte napi szitokszó volt a Rákosi-korszakban, amelyet a mai propagandisták láthatóan jól ismernek. Legalábbis úgy tűnik, szívesen merítenek az akkori szövegekből.
Eddig nem látszott sok értelme az Orbán-kormány trumpista kapcsolatait ápoló Alapjogokért Központ létének, ám mindenképpen a javára írandó Russell Kirk A konzervatív eszme című könyvének megjelentetése.
Az ellenzék nemzetbiztonsági kockázat – ezt hivatott jelezni a kormány kémvádja a volt vezérkari főnök, Ruszin-Szendi Romulusz ellen. Magyar Péter egy elővágással próbált pajzsot tartani pártjának szakpolitikusa elé, amikor közölte, hogy közeleg a tábornok letartóztatása.
A Kádár-érában bevetett sajtóelnémítási módszereket kreatív formában alkalmazza az Orbán-kormány, csakhogy még az állampárt kézi vezérlése sem tudta elnémítani a demokratikus ellenzéket, amely komoly kockázatokat is vállalva, de megtalálta a módját, hogyan szóljon a nyilvánossághoz.
Nagy bajban lennének a határon túli magyarok, ha ott, ahol élnek, viszonossági alapon ugyanazok a „szuverenitásvédelmi” regulák lennének az irányadók, amiket Orbánék Magyarországon a civilek és a sajtó ellen bevezetni készülnek.
Üzenetértékű, hogy az új pápa annak az egyházfőnek a nevét vette fel, aki miután 1878-ban a katolikus egyház fejeként új útra lépett, elfogadta a demokrácia, a kapitalizmus létét, de kiállt a kiszolgáltatottakért, lendületet adva a kereszténydemokráciának.
A határon túli kisebbség bőrére alkudozik Orbán Viktor, amikor a fejük felett egyezkedik – most például a szélsőséges román elnökjelölttel.
Reménykeltőnek tűnt a nyolcvan éve véget ért második világháború után, hogy a fizikai és morális értelemben lerongyolódott Magyarország szakít a régi rendszerrel, és kiépülhet a polgári demokrácia. Ám hamar szembesülni kellett azzal, hogy a szovjet érdekszférába sorolt országban mindez hiú ábránd.
Töméntelen pénzt költött már a propaganda Magyar Péter-ellenes kampányokra – látható eredmény nélkül. A korábban más politikusokkal szemben végigvitt lejáratási technikák ezúttal nem működnek, ezzel azonban még korántsem ürült ki Orbán Viktor eszköztára, kérdés, hogy meddig kész elmenni. Közben a Tisza visszalő: most éppen azt teregette ki, hogy a békepártiságát évek óta sulykoló Fidesz már 2023-ban „átállt a háború felé vezető út nulladik fázisára.”
