Ha az ember hallgatja, úgy tetszik, százszor is hallotta már, de ha vége van, mintha sohasem hallotta volna – a különféle népies ízű bölcsességek helyett ezzel a bonmot-val ajándékoznám meg Orbán Viktor beszédíróit, igaz, nem tőlem származik, hanem Arany Jánostól, és eredetileg olvasás szerepelt benne, viszont tökéletesen jellemzi a miniszterelnök mai produkcióját. Az évértékelőből nehéz egyetlen megjegyezhető momentumot is fölidézni, leszámítva az „aki fél, azt megharapja a kutya” kiszólást, de ennek meg értelme nincs.

A diáktüntetések, a köztársasági elnök bukása, az immár hivatalosan is elismert recesszió, a különadók, a MALÉV-csőd, a Nyirő-botrány, a választási törvény körüli hajcihő, az IMF-huzavona, a folyamatos küzdelem az Unió különböző szerveivel, a baltás gyilkos ügye, a médiahelyzetet illető kritikák, Fekete György és az MMA, a színházügyek, a bírák nyugdíjazása és visszahelyezése, a kormány elleni és melletti demonstrációk.

Orbán Viktor szerint mindez az elmúlt évben nem volt. Orbán Viktor szerint az elmúlt év sem volt. Beszédében legalábbis nem nagyon tért ki a mögöttünk hagyott esztendő fontos eseményeire, ami nem baj, nem kötelező egy politikusnak időről időre mérleget készítenie, csak akkor föllépését miért hívják évértékelőnek?

Azért, mert úgy maradt. Mert úgy maradtak.

Tizenöt éve Wermer András kitalált ezt-azt, azóta ezekből él az összes politikai marketingguru Habony Árpádtól Szigetvári Viktorig. Igazából persze egymás hibáiból élnek, a többiek meg rutinból eljátsszák a rájuk osztott szerepet, az előadássorozatot meg viszi előre a megszokás.

A Millenáris közönségén végigpásztázva leginkább az tűnik föl, hogy a közönség törzse mennyire ugyanaz, mint volt a kilencvenes években, amikor a Fidesz megkezdte nagy menetelését a polgári térfélen, csak az egészre rátelepedett némi por, s egyre több középfajsúlyú vagy egyenesen kínos híresség mutatja meg magát. A budai úrasszonyok régi ismerősként köszöntik egymást, számukra ez nem több mint társasági esemény, hasonlóan a világtól tisztes távolságot tartó konzervatív professzorokhoz – ők aligha vágynak bármi eredetire, s újdonságot, vagy legalább valami konkrétumot a hivatásos politikusok sem fognak kikényszeríteni, ők beleöregedtek ebbe a szervezetbe: megannyi pálfordulás kiégett túlélői. Valószínűleg az is jó előre be van kalkulálva, hogy Orbán Viktor bűvkörén, vagy Simicska Lajos szponzorációján kívül esők fanyalogni fognak.

Pedig nem fanyalogni szeretnék, hanem egykedvűen megállapítani: mennyire más világban élünk.

A teremben tartózkodóknak és a tévé előtt áhítattal helyet foglalóknak a valóság az, amit a miniszterelnök mond; a gazdasági teljesítmény nem csökken, hanem nő, a fiatalok nem elvándorolnak, hanem visszajönnek, az oktatás színvonala nem hanyatlik, hanem emelkedik. Ebben a körben senkinek nem tűnnek föl az ordító ellentmondások, ha „a vörös alsóneműjüket narancssárgára cserélőkről” esik szó, akkor itt nem néznek Martonyi professzorra, de Csintalan Sándorra sem; ha „a gyűlöletkeltőkről”, akkor nem tekintenek az Országgyűlés háznagyával kedélyesen csevegő Bayer Zsoltra, ha „a városainkat eladósítókról”, akkor nem sandítanak Lázár Jánosra; ha pedig arról, hogy ez a kormány azokra számít, akik „amikor fölkelnek megkeresik maguknak, amire szükségük van, és ha nem találják, megteremtik maguknak”, akkor nem tekintenek körbe a rengeteg helyzetbe hozotton, a kistehetségű színházigazgatóktól az államtitkári karig. És itt akkor is tapsolni fognak, ha valójában nem mondanak nekik semmit.

Orbán Viktor túl sok mindennek akart megfelelni, és túl sok mindent akart megúszni, a végeredmény azonban az lett, hogy ez a beszéd egyszerre valótlan, tartalmatlan, de veszélyes.

Az egyre borúsabb közhangulatot nem provokáló módon kívánt övéinek előtárni egy szolid sikerpropagandát, amelyben inkább intézkedéseket sorolt, mint eredményeket, de látványosan nagyvonalúan bánt az adatokkal, a statisztikákkal és a kritikákkal. Ezt szolgálta a rogyásig ismételt „jobban teljesítünk, de még nem elég jól”. Váci Mihály lelke lebegett a Millenáris fölött. Még nem elég!

Helyenként próbált nagyvonalú és tapintatos lenni ellenzékével, többnyire finoman szurkált csak irányukba, nem vitatva szándékaik őszinteségét, miközben jelentős mennyiségű elmúlt nyolc évezés és elmúlt húsz évezés is belefért, sőt, még a Békemenet lejárató szlogenjét is nevére vette. Együtt tették tönkre az országot.

Végül pedig, ami minden politikai beszéd legfontosabb részét illeti, tehát azt, hogy „kik vagyunk, és mit akarunk, miben különböznek céljaink a többiekétől”, nos, ennek során megint nem futotta másra, minthogy magyarnak lenni büszkeség, rengeteg mindent adtunk a világnak, és ne szóljanak bele a dolgainkba, főleg ne akarják kívülről a nyakunkba ültetni újra őket. A probléma az, hogy mindenféle többlet nélkül ez a szöveg a Jobbiké. Azzal hosszútávon nem lehet megélni, hogy mi vagyunk a decens Jobbik. Valamit előbb-utóbb mondani kéne, ha nem akarják átadni helyüket a szélsőjobbnak, vagy fordítva: átvenni a szélsőjobb helyét.

Baj lesz ebből, még ennél is nagyobb baj.