Diéta sáska módra

"Amikor a kollégák először hallják, hogy a sáskák segítenek megérteni az emberek elhízását, általában azon viccelődnek velünk: talán csak nem sáska-menüre fognánk a népeket?" - ismertette az első reakciókat a HVG-vel Stephen Simpson, a zoológia és a rovartan brit, valamint David Raubenheimer ugyanezen diszciplínák új-zélandi professzora. A mókás kedvű tudóstársak azonban a múlt héten az ausztráliai Brisbane-ben megrendezett 22. rovartudományi világkongresszuson elhangzott előadás után, úgy tűnik, felhagytak az élcelődéssel. A professzorok ott ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint hogy a sáskák szokásainak megfigyelése, valamint a rajtuk is végzett kísérletek révén közel járnak a modern emberiség számos rákfenéjét kiváltó nyavalya, a kóros elhízás biológiai titkainak megfejtéséhez.

"Kutatásaink során laboratóriumi körülmények között élő sáskaegyedeket és szabadon tenyésző rajokat egyaránt megfigyeltünk: egyedfejlődésük, illetve táplálkozásuk mikéntje érdekelt minket" - fejtette ki a HVG-nek küldött elektronikus levelében Simpson professzor. A kilencvenes évek közepétől folyó vizsgálódásaik eredményeiből kiderült, hogy bár a sáskák valóban majdnem minden ehetőt felfalnak, ami az útjukba kerül - most éppen Észak- és Nyugat-Afrikában pusztítanak (HVG, 2004. augusztus 14.) -, táplálékukat mégis alaposan megválogatják. Leg-alábbis ami annak összetevőit illeti. "Szervezetükben szinte állandó a fehérjék, a szénhidrátok és a zsírok, pontosabban esetükben a növényi olajok aránya" - állítja Simpson.

A tudóspáros szerint természetesen nem tudatos válogatásról van szó, hanem olyan idegrendszeri mechanizmusról, amely a táplálék összetevőinek észlelésére támaszkodva mintegy spontán módon szabályozza az étvágyat, megakadályozva a "túlevést". Ez a mechanizmus a vadon élő emlősöknél éppúgy megtalálható, mint háziasított rokonaiknál és - hacsak helytelen életmóddal nem keresztezi ezt a hatást - az embernél is. Az élővilág behatóbb tanulmányozásával foglalkozó tudományágak művelői között abban nincs vita, hogy az élelem megtalálásának módja, a táplálékforrások közötti válogatás, azaz a szervezetnek éppen szükséges ennivaló kiválasztása az evolúció évmilliói alatt alakult ki. Fajonként és fajtánként kisebb eltérésekkel ugyan, de a fehérjék, szénhidrátok és zsírok optimális aránya megközelítőleg egyharmad-egyharmad-egyharmad.

Simpson és Raubenheimer a saját felismerésein túl nemzetközi tekintélyű etológusok, zoológusok, ökológusok és táplálkozástudósok kutatásaira is támaszkodott - tudható meg Simpsonnak az Oxfordi Egyetem világhálós oldalain közzétett kutatási naplójából. Felfedezésük kiegészíteni látszik több korábbi kutatást is. Például Jeffrey Friedman és Rudolph L. Leibel amerikai genetikusok 1994 végén közzétett publikációját, amelyből kiderül, hogy megtalálták az obgént, az emberi táplálékfelvételt szabályozó "étvágygént" (HVG, 1994. december 24.), amely - pontosabban az általa termelt, leptin nevű fehérje - közrejátszik az emberek jóllakottságérzésének kialakulásában. A túlsúlyosak 90 százalékánál pontosan ez az, ami nem rendeltetésszerűen működik. A tudomány egyelőre mégsem képes gyógyításra is használni e felismerést, mivel a rendszerbe - bonyolultsága miatt - egyelőre nem tudnak kémiai úton beleavatkozni. Simpson és Raubenheimer következtetései annyiban mondhatóak újdonságnak, hogy - mint állítják - sikerült felfedezniük egy univerzális, az ízek észlelésén alapuló, ugyanakkor a fenti génszabályozást is magában foglaló rendszert, amely az elfogyasztott táplálék összetevői alapján mintegy kiszámolja és szabályozza, a továbbiakban még miből és mennyire lesz szüksége a szervezetnek. Ez a szisztéma a vadon élő állatok, így a sáskák esetében is mondhatni gond nélkül működik - leg-alábbis viszonylagos táplálékbőség idején -, ám más a helyzet a mesterséges környezetben élőkkel, például az emberekkel.

Három külön étvágya van az embernek a három fő táplálékfajtára, a fehérjére, a szénhidrátra és a zsírra, és e három közül a fehérjeéhség a legerősebb - véli a két kutató. Hogy miért, arról a professzorpáros egyelőre nem tud többet mondani, mint hogy egy, az agyban lejátszódó, igen bonyolult folyamat állhat a jelenség mögött. Mindenesetre már viszonylag csekély fehérjehiány is azt eredményezi, hogy az ember étvágya nem csillapul mindaddig, amíg - akár szükségtelenül sok szénhidrát és zsír társaságában, tehát igen gazdaságtalanul is - hozzá nem jut a hiányzó fehérjéhez. Mint Raubenheimer egy interjúban megjegyezte: ez a hatás érvényesül az időközben vitatottá vált Atkins-diéta során is. Mivel ez a fogyókúra "hús- és zsírbarát" (HVG, 2004. február 21.), az e szerint étkező emberek a húsban lenyelt kellő mennyiségű fehérje hatására összességében egyszerűen kevesebbet esznek, ami tudvalevőleg a legrövidebb út a testsúlyvesztéshez. Kutatásai fényében Raubenheimer is azt mondja: az az igazán célravezető, ha az ember leginkább fehérjével, például sovány hússal vagy akár szójával lakik gyorsan jól.

A kutatók vélekedését látszanak alátámasztani az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai, amelyek szerint a növényi és állati fehérjék még az 1950-es években is majdnem 20 százalékát képezték a mindennapi emberi étrendnek, míg mára arányuk alig 10 százalékra csökkent. A brit-új-zélandi tudóspáros szerint a fent vázolt mechanizmus miatt ez a fehérjehiány okozza a nyugati civilizáció, elsősorban az USA és Nyugat-Európa felnőtt lakosságának több mint 60 százalékát érintő, az érrendszeri problémáktól a cukorbetegségig számos bajt okozó "gömbölyödést". Úgy vélik, mivel a fogyasztói civilizáció az emberben csak a szokásokat írta felül, nem pedig a helyes arány megtartásáért felelős szabályozó rendszert, igazából az táplálkozik tudatosan, aki a terített asztalnál csupán az ösztöneire hallgat.

VAJNA TAMÁS