Vizi E. Szilveszter

© Túry Gergely

„Ugyanott, a Fáy Gimnáziumban érettségiztem, ahol Glatz Ferenc, de akkor még nem rivalizáltunk, hiszen ő pár évvel fiatalabb” - világít rá hasonlóságokra és különbözőségekre az akadémiai elnök-választáson csak alelnökségének megőrzé-séig jutott, 62 esztendős, mindig választé-kosan elegáns tudós-kutató.
 
„Az apostagi parasztfiú és a jómódú pesti mérnökcsalád leányának romantikus szerel-mi házasságából” született fiú hamar félárvaságra jut, ám már korán jelentkező körültekintésére jellemző a nevében szereplő „E” betű története: „Ez az Eleket takarja, de én nem a rossz szóviccek miatt vettem fel a Szilvesztert, hanem mert szilveszterkor születtem. Talán az is motivált, hogy a nemzetközi tudományos életben minden ismert kutatónak két neve van.”

Persze eddig el is kellett jutni a Pécsett kezdett orvosegyetemről, ahonnan azonban - mivel „1956-ban élelmiszert szállítottunk a Kiliánba” - eltanácsolják. Szerencsére a pesti orvosi kar csak befogadja a tékozlót.

Mi több, az 1961-ben szerzett diploma után néhány évvel, Riker-ösztöndíjjal, már Oxfordba indulhat. Egyetemi tanár, amikor az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetébe megy, ahol 1989-től igazgató. 1984-től a New York-i Albert Einstein Egyetem vendégprofesszora, s 1993-ban megjön a hazai elismerés, a Széchenyi-díj is, majd 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje. 1990-től az Akadémia rendes tagja, 1996-tól alelnöke. „Ha még harmincan rám szavaznak, én vagyok az elnök” - jelzi, milyen közel járt legutóbbi céljához.

„Antik könyveket gyűjtök és teniszezem. A legutóbbi orvosi teniszvébén a harmadik lettem. Politikusokkal soha nem játszom” - tesz finom disztinkciót a valaha, első osztályú sakkjátékosként az aggyal ekként is foglalkozó kutató. Felesége, Ádám Veronika, a SOTE Orvosbiokémiai Intézetének igazgatója. Fiuk, a 20 éves Attila a közgázra jár, míg a professzor-alelnök első házasságából származó, 30 esztendős Veronika államigazgatási főiskolát végzett, és három unokával ajándékozta meg apját. Viziék már pesthidegkúti családi házra cserélték rózsadombi társasházi lakásukat, „ahol én is ástam az alapokat. Publikációs listámon ott az erről árulkodó másfél éves kihagyás” - hallhatunk búcsúzóul egy jellegzetesen magyar életrajzi adalékot.

- Vesztett, de maradt elnök ellenfelének alelnöke. Nem olyan ez, mintha Orbán Viktor Horn Gyulát tette volna meg helyettesének?

- Nagy tévedés azt gondolni, hogy a tudomány építkezése azonos a politikáéval. Az előbbiben érdemeken, illetve értékeken alapuló döntéshozatal van, a politikában ugyanakkor demokrácia. Vagy legalábbis annak kellene lennie. A meritokrácia és a demokrácia korántsem ugyanaz.

- Ez a tartalom, ami viszont a  külsőségeket illeti, korpulensebb ellenfelével szemben ön az elegáns angolszász tudóst mintázza. Többen tanúsítják, hogy ruhatárának már diákkora óta nélkülözhetetlen kelléke a csokornyakkendő. Mi volt ez? Lázadás az egyennyakkendős - vagy éppen kihajtott ingnyakas - proletárhatalom ellen?

- Nem volt ebben tudatos elem, de az tény, hogy egyszer medikuskoromban egyik barátommal utunk egy szovjet laktanya mellett vezetett. Amikor az őrt álló orosz katona ránk pillantott, annyira rácsodálkozott a két csokornyakkendőre, hogy szinte kiejtette kezéből a kalasnyikovot. Ez annyira megtetszett, hogy azóta tényleg le nem jön rólam.

- Valóban, ez, amit ma hord, ugyancsak lefegyverző. Mekkora a kollekciója?

- Körülbelül harminc darabból áll. De mindig vásárolok újakat is. A halványbordó és a halványzöld a kedvenc színem. Hozzáteszem, az enyéimnek még a formájuk sem szokványos.

- Ha ezt édesapja, az apostagi parasztfiú láthatná?! Tartja a kapcsolatot a család azon ágával?

- Anyám, apám halála után, valóban visszavonult a polgári miliőbe, de az apai rokonsággal én olyannyira tartottam a kapcsolatot, hogy annak idején - ezt még nem meséltem el soha interjúban - én örököltem a földet. Persze be kellett adnom a téeszbe, mert ha nem, kizártak volna az egyetemről.

- Volt más kalandja is a régebbi rendszerrel, minek nyomán 1956-ban csak ott kellett hagynia a pécsi egyetemet. Viszont simán átvették Budapestre. Hogyan játszotta ki a hatalmat?

- Nem kellett semmit sem kijátszanom. Átiratkoztam, és dolgozni kezdtem közben a Gyógyszertani Intézetben, Issekutz Béla akadémikus mellett, aki édesanyám jó ismerőse volt.

- És hogy kattant rá az agyra?

- A professzor egyszer, amikor arról beszéltem neki, hogy a szívvel szeretnék foglalkozni, azt mondta: „Édes fiam, olyasmivel ne foglalkozzál, ahol már a tudottak megismeréséhez is legalább tíz év kell. Foglalkozz az aggyal, amelyre most állt rá a világ.” Így lehettem úttörő ezen a téren.

- Mi több, Oxfordban egy olyan nemzetközi szaktekintély lett a mentora, mint Sir William Paton. Mondja, miért szúrta ki éppen önt, a kelet-európai „sztyeppékről” érkező magyart? 

 - Sir William erősen konzervatív volt, később Thatcher asszony első számú tudományos tanácsadójává avanzsált. Engem viszont tényleg megszeretett, és élete végéig támogatott. Mindig csak egy tanítványt fogadott. Esténként csak velem foglalkozott. Sok időt áldozott rám. Nem véletlen, hogy ottani munkám „citation classic” lett, vagyis szakágában a legtöbbet idézett publikáció a világon.

- Ezzel külföldön is megcsinálhatta volna a szerencséjét. Miért nem tette? Sohasem vacillált?

- Az igazat megvallva, egyik alkalommal, hazafelé jövet az autópályán, kérdeztem a feleségemtől, menjünk-e Mainzba - volt oda egy érvényes előnyös meghívásom. Ha akkor azt mondta volna, igen, bevallom, nem jöttem volna haza. Vagy amikor egy nagy amerikai gyógyszergyár felkínált egy olyan, tudományos direktori állást, amelyben egyévi jövedelmem egész addigi életem összegyűjtött vagyonának a többszöröse lett volna. De tudják, itthon voltak a tanítványaim, az önkifejezés szabadságát - úgy véltem - csakis Magyarországon kaphatom meg. Ez lehet hiúság is. Vállalom.

- Mainz, Oxford és Amerika helyett itthon lett intézeti vezető. Mondják, ez akkoriban nem ment a rendszer előtti, párttagságban is manifesztálódó főhajtás nélkül...

- Hosszabb ideig nem éreztem különösebb nyomást, de a hetvenes évek vége felé csak beléptem. Úgy véltem, a világot megváltoztatni nem csak kívülről lehet. 1989-ben maradtam ki.

- Szóval éppen a rendszerváltozáskor. Aztán 1993-ban jött a Széchenyi-díj, majd a szociálliberális kormányzat idején a középkereszt, és Horn Gyulától - ön által utóbb elutasított - felkérés a miniszterségre. Lehet, hogy a mostani választáskor éppen ez ártott önnek? Igaz, Glatz Ferencet meg államfőnek protezsálta az exkormányfő...

- Színtiszta naivitás ilyesmiket gondolni egy akadémiai választással kapcsolatban . Egyébként rólam meg éppen hogy azt írták, a konzervatív erők jelöltje volnék.

- Mi biztosan nem - a politikai magasiskolában járatlanok vagyunk. Nem így ön a „közéletiségben”. Érdekes: az e téren ugyancsak „erős” Szentágothai János professzor és a most miniszterkedő Hámori József professzor is az aggyal foglalkozott. Véletlen egybeesés?

- Szerintem a kettő között szoros a kapcsolat. Mindkettőt az én, az ego foglalkoztatja. Emellett, ha a kutatónak van véleménye a világról, egyúttal közéletet él. Még akkor is, ha csupán a laboratóriumban mondja ki, mire gondol.

- Ön aztán igazán nem pusztán afféle laboratóriumi fecsegő. Nem fél, hogy közéleti szerepvállalása - Szentágothaihoz, Hámorihoz hasonlóan - eltávolítja az elmélyült kutatástól?

- Hogy nem én lettem az elnök, ez esély rá, hogy tovább csinálhatom, amit eddig kutattam. Vagyis: korántsem vagyok elkeseredve. Az eredményt fegyelmezetten fogadtam, és nyomban a vereség előnyeit kezdtem vázolni magamnak...

LINDNER ANDRÁS, HORVÁTH ZOLTÁN