Szabó István ügynökügye

© Benkő Imre

"Az ellenforradalom alatt és rövid ideig utána kormányellenes volt" - áll Szabó István 1958. májusi jelentésében Gyárfás Miklós drámaíróról. A Gervai András kritikus-filmtörténész által az Élet és Irodalomban a múlt héten közzétett jelentésrészlet nem arra utal, hogy Szabó csak úgy és olyan adatokat hozott a rendőrség tudomására, amelyek nem árthattak senkinek. Egy ilyen mondat leírása után már nem az ügynök, hanem a rendőrség szándékán múlt, mit kezd a terhelő adatokkal. S még ha valószínű is, hogy a jelentésben írtakat a politikai rendőrség már rég tudta Gyárfásról, az, hogy milyen kártya került ezzel a rendőrség kezébe, nyilván nem volt ismert az akkor 20 éves filmrendező-növendék előtt.

A közvélemény a leleplezésekről

A Medián a HVG megbízásából végzett telefonos felmérésből kiderül, hogyan viszonyul a lakosság az ügynökügy újabb és újabb fejleményeihez. Részletekért kattintson!

A világhírű rendező utólagos védekezése csapnivalóra sikerült. Bár rögtön elismerte ügynökösködésének tényét, erőt vett rajta a "Medgyessy-effektus": ő is hőstettnek és büszkeségre okot adónak tüntette fel a politikai rendőrséggel való együttműködését. Igaz, ő nem a szovjet KGB ellen dolgozott, hanem elmondása szerint egy barátjának, Gábor Pál filmrendezőnek próbált segíteni azzal, hogy vállalta az ügynök szerepét. "Hálás vagyok a sorsnak, és utólag büszke lehetek a történtekre. Életem legbátrabb, legvakmerőbb cselekedete volt az állambiztonsági munka. Hiszen ezzel mentettük meg egyik évfolyamtársunkat az 1956-os forradalom után a leleplezéstől és a biztos akasztástól" - nyilatkozta Szabó a múlt héten a Népszabadságnak.

A bátor tett azonban a hét végére már más olvasatot kapott. Szabó egyik főiskolai osztálytársa, Elek Judit filmrendező ugyanis levelet írt a rendezőnek, amelyben emlékeztette: "nem mást akartál menteni, hanem magadat". Vasárnap estére Szabó István is egyetértett ezzel, s mint az MTV A szólás szabadsága című műsorában elmondta, első reakciói ösztönből születtek.

Ösztöneinek diadalmaskodása leginkább azért volt meglepő, mert 1990 óta pontosan tudható, hogy bármikor kieshetnek a csontvázak a szekrényből. Az ugyan bizonytalan, hogy melyik ügynöknek milyen adatai maradtak meg, de az ma már valószínűsíthető, hogy a katonai hálózaton kívül szinte minden beszervezettről fennmaradt valamilyen adat. Sorban derült ki a művészeti élet tagjairól is egykori beszervezettségük: részletesen leírta beszervezésének történetét Csurka István, Szőnyei Tamás kutatómunkája nyomán feltárult a popvilág hálózata, s Molnár Gál Péter kritikusnak is el kellett ismernie beszervezettsége tényét. Szabó ügyének nyilvánosságra hozataláig eddig igazán két eset szolgált nagy meglepetéssel, Bódy Gábor filmrendezőé és Tar Sándoré. Bódy, aki akkor már régóta a politikai rendőrség beszervezettje volt, a nyolcvanas évek közepén öngyilkos lett, azt persze nem tudni, e kapcsolat mennyiben járult hozzá tettéhez.

Tar sem magától tárta fel egykori ügynökmúltját, hanem Berkovics György leplezte le Hajdú besúg című írásában, miután megkapta a Történeti Hivataltól a kért dokumentumokat. Hajdú néven Tar évekig jelentett az egykori demokratikus ellenzékről, különösen a hozzá közel álló Kenedi Jánosról. Leleplezése után Tar az Élet és Irodalomban egy írást tett közzé, s mellette közölték Kenedi megbocsátó írását is. A lapban akkor ezt nagy vita követte, amelynek során nyilvánvalóvá vált, hogy Tarra sokan már nem mint besúgóra, hanem mint áldozatra tekintenek. Ezzel Tar mintha felmentést kapott volna, s később Kenedi ugyancsak az ÉS-ben volt kénytelen korrigálni magát: Tévedtem című írásában bevallotta, hogy katarzist remélt megbocsátása nyomán, ám közel sem ez lett az eredménye.

Hasonló eset játszódik le most is: Szabó lebukásával az egyik legpatinásabb név került nyilvánosságra az egykori besúgók közül, ám semmi nyoma katarzisnak, sokkal inkább a nagynevű rendező tisztára mosása zajlik. Pedig ha valaki, akkor Szabó lehetett volna az, akinek önkéntes önvallomása nyomán megerősödhetett volna a nyilvánosság ereje, sokan erőt meríthettek volna feltárulkozásából, hogy megvallják saját érintettségüket. Ezzel pedig a magyar politikai élet tisztulásához is nagyban hozzájárulhatott volna, s nem kellene időről időre újabb és újabb leleplezésnek borzolnia a kedélyeket.

RIBA ISTVÁN