Dalí, Magritte, Picasso: kicsit Budapestre költözött a Pompidou Központ

A szürrealizmus az egyik legnépszerűbb képzőművészeti korszak, valóságos popsztárnak számítanak egyes alkotói. Kiváltképp Salvador Dalí, akinek a nevére bárhol a világon özönlenek az emberek a múzeumokba, veszik az albumokat, valamint az olcsó képmásolatokat, és persze aukciókon dollármillókért az eredeti műveket.

Magyarországon se tőle, se a szürrealista kollégáitól nem lelhető fel sok alkotás, ezért is lehet érdekes, hogy a korszakot bemutató egyik legismertebb kollekció, a párizsi Pompidou Központ beállt a budapesti kiállítás mögé, és gyakorlatilag ide költöztette gyűjteménye egy részét.

Magyarok a mozgalomban

A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig - Válság és újjászületés 1929-ben című, mintegy 120 művet felvonultató tárlat egyik kurátora is a Pompidou igazgatóhelyettese. Didier Ottinger a sajtóbejáráson azt emelte ki, hogy a szürrealizmus a 20. század legtovább életben maradt és földrajzilag is a legelterjedtebb művészeti mozgalma, amely számtalan nagy alkotót vonzott Párizsba.

Köztük magyarokat is, mint a kiállításon is helyet kapó fotósokat, Brassaït és André Kertészt. Az első terem a korabeli Párizst idézi videóval, és a magyar mesterek emlékezetes fotóival.

Na de, mi is az a szürrealizmus?

Egy 1929-es lap így foglalja össze:

„Csetepaték,
Felkavaró tárgyak,
Fantasztikus festészet,
Félálomban keletkezett költészet,
Neveletlenség,
Kávéházi forradalmárok,
Az őrület sznobériája,
Automatikus írás,
Keményvonalas antiklerikalizmus,
Német fegyelem,
Exhibicionalizmus,
A poén nélküli viccek.”

André Breton író, a „szürrealizmus atyja” 1924-ben megjelentett kiáltványában a stílust "tisztán pszichikai automatizmusként" határozta meg, mely "akár szóban, akár másmilyen módon a gondolatok igazi működését fejezi ki".

Micsoda esztendő

Az MNG és a Pompidou Központ közös tárlata az 1929-es évre fókuszál, amely a gazdasági világválság révén a 20. századi történelem egyik fordulópontja volt. (Ha már itt tartunk, ebben az évben iktatták be például hivatalába az Egyesült Államok 31. elnökét, Herbert Hoovert, ekkor rendezték az első Oscar-gálát, ekkor írja József Attila a Tiszta szívvelt, Ernest Hemingway a Búcsú a fegyverektőlt, ekkor születik Audrey Hepburn, Bud Spencer és Kertész Imre is.)

És hogy mi az, ami a szürrealizmust megrengette 1929-ben? Na, nem annyira a „fekete csütörtök” néven elhíresült, a gazdasági válságot elindító októberi nap, mint inkább az, hogy ekkor érkezett Párizsba Dalí, aki rögtön a korábban indult irányzat egyik fő alakja lett. Ekkor volt első párizsi kiállítása is, és ekkor mutatták be Luis Buñuellel közös Andalúziai kutya című filmjüket, amit a szürrealista mozgóképművészet első remekműveként tartunk számon. És ami a budapesti tárlat elvi (sok alkotás reagál a filmre) és valóságos (a kiállítás középső termében hatalmas kivetítőn láthatjuk) fókusza is.

Továbbá ebben az évben készült Max Ernst híres kollázsregénye is. De ami fontosabb, ekkor keletkezett az első szakadás is a szürrealisták csoportjában, amit az év végére megújhodva vészelt át a mozgalom.

Persze, hogy a kommunisták

André Breton akkoriban erősen kommunista elköteleződésű volt, és erre kérte 1929-ben a követőit is, ám ez nem mindenkinek tetszett. Maga Dali Részleges hallucináció: hat Lenin-kép egy zongorán című képével küldött fricskát csoport politikai nézeteinek. A kommunisták által apafiguraként tisztelt Lenint pont úgy festette a zongora billentyűire, hogy az Andalúziai kutya egyik jelenetében a rothadó szamárfej volt.

De voltak, akik még komolyabban váltak le az addig egységesnek tűnő művészeti csoportról. A kiállítás utolsó terme annak a Georges Bataille köré szerveződő Documents című folyóiratnak a művészeit mutatja be, akik egyrészt szemben álltak André Breton erősen kommunista elköteleződésű köreivel, másrészt pedig alkotásaikban nem annyira a tudat alatti, mint inkább a mindennapi valóság élményeit dolgozták föl. A valóság olykor nyers, riasztó, vagy éppen nyíltan erotikus töltetű ábrázolása jellemzi munkáikat. (Láttak már fabábúkkal bemutatott pornót? A tárlat egyik félreeső termében látható Man Ray Mr. és Mrs. Woodman című sorozata is, ami lényegében ennek is felfogható.) Ezzel pedig a szürrealisták - a tudatalattira, az álomvilágra, a hallucinációkra épülő – művészeti szemlélete ellen mentek.

A magyarok hiányoznak

A hét szekcióra osztott kiállítás kitér a szürrealizmus előzményeire, elsősorban a dadaizmusra is, és felidézi, hogyan csatlakoztak a szürrealistákhoz az olyan jelentős dadaista alkotók, mint Francis Picabia vagy Man Ray. Fontos mesterükként tekintettek a szürrealisták az olasz Giorgio De Chiricóra is, akinek metafizikus és klasszicizáló korszakából is felvonultat egy-egy festményt a kiállítás.

Innen a magyar látogató fájóan hiányol egy kis hazai kitekintést. Ha nem is a mozgalomba szervesen kapcsolódtak, hanem önálló útjukat járva alkottak, de nem lenne nehéz beilleszteni a szürrealizmus eszmekörébe például Csontváry, Gulácsy vagy Farkas István álomszerű, víziós művészetét. Ehhez ráadásul itthon is lett volna muníció, és a várható turistarohamra gondolva nem lett volna utolsó szempont némi országmarketing.

Fontos, de kevés Dali

Külön terem mutatja be Joan Miró és Max Ernst 1929 körüli munkáit. Új témáik, újfajta képalkotó technikáik, meghökkentően új látásmódjuk s nem utolsósorban elgondolkoztató, költői és humoros címadásaik révén mindketten meghatározó alkotói a szürrealizmusnak.

A központi helyen természetesen Salvador Dalí művei állnak, nem csak hatalmas kivetítőn nézhetünk bele az Andalúziai kutyába, hanem itt csodálkozhatunk rá arra a 4-5 festményre, és egy szoborra is, amit sikerült Budapestre hozni.

Ezek között van a tárlat „plakátképe”, Dalí remekműve, a Láthatatlan alvó nő, ló, oroszlán. Ebben minden benne van, amiért rajongunk Dalíért. Ahogy ő maga írta, „esztétikai téren használta a paranoiát”, továbbá Freud tudatalattijának megjelenítését, a „kettős képet”. Ugyanezeket az eszközöket fellelhetjük a kiállítás koncepciójából kissé kilógó (jóval 1929. után, 1944-ben Amerikában készült), de a Dalí-rajongóknak kedves, Álom, melyet a gránátalma körülrepkedő méh váltott ki egy pillanattal ébredés előtt című képen is. (Nem hinném, hogy bárki a kurátorok szemére vetné ezt a kis koncepciótlanságot.)

Kis magyar szürreál

De biztos örömmel konstatálják a látogatók René Magritte műveit is, a belga szürrealizmus kiemelkedő alakjának a Kettős titok vagy a Gyilkos égbolt című képe szintén ismerős lehet sokaknak.

A tárlat Picasso nevével is hirdeti magát, ő azonban mindössze egy képpel, a Futó Minótaurusszal van jelen. Ez viszont a koncepcióból levezethető, hiszen Picasso sosem tartotta magát szürrealistának (sem), noha nagy tiszteletnek örvendett a köreikben.

Annak, aki járt már a Pompidou Központban, önmagában nagy élmény felfedezni a falakon azokat a képeket, amiket ott látott leesett állal, aki nem volt még, annak meg azért, mert egy sor kép annyira a popkultúra részévé vált, hogy komoly felismerés az addig csak albumokban, posztereken látott alkotások eredetijére rácsodálkozni.

Ha nem is ez a tárlat az MNG legerősebb vállalkozása az utóbbi években, és el tudjuk képzelni, hogy esetleg csalódást okozhat a hardcore Dalí-rajongóknak a katalán zseni műveinek kis száma miatt, a csütörtökön nyíló és október 20-ig tartó tárlat újra bizonyítja, hogy Budapest nagyon is rajta van az európai kiállítás-térképen.

Ráadásul egyfajta folytatása is ez a korábbi, óriási sikerrel futott Frida Kahlo-életműtárlatnak. Azt a kormánysajtó kultúrharcosai betámadták a festő ideológiai elhajlására tekintettel, mondván, az „állami pénzen népszerűsíti a kommunizmust”. Most is készülhetnek a billentyűzetek hasonló írásművek bevitelére, hiszen a szürrealizmus szellemi atyja, Breton, tagja volt a Francia Kommunista Pártnak és agitálta a társait is erre az ideológiára, sőt ő is – akárcsak Frida – kapcsolatot tartott Trockijjal is.

Mindez csak hazafelé sétálva jutott eszembe, és azt tapasztaltam, hogy az iszonyú pénzekből felújított Várból, az elnöki palota mellől közvetlenül a Clark Ádám térre induló sétány olyan rossz állapotban van, hogy arra külön tábla is figyelmeztet. És valóban bokaficam-pozitív élmény hazánk vezetőinek palotái alatt sétálgatni a szétmállott, töredezett lapokon.

Szürreális nem?