Az eltűnt idő nyomában járhatunk Neil Young új lemezét hallgatva
A politizáló, fájdalmasan szókimondó karakteréről is híres kanadai–amerikai rocklegenda 45 évvel az után, hogy elkészítette, előállt Homegrown című albumával.
Mester Csaba
A nagy generáció előadói, a rock and roll utolsó mohikánjai mindig megkülönböztetett figyelemben részesülnek egy-egy újabb lemez, turné vagy különleges archív anyag megjelenésekor. A zeneipar jelenlegi állapotában – elhalasztott turnék, fesztiválok, létbizonytalanság – különösen fontos minden megnyilvánulás, akár egy archív felvétel is. Jellemző Neil Young öntörvényűségére, hogy miközben egyszerre protestál a Facebook, a Google korruptsága és az ellen, hogy Donald Trump lenyúlta az egyik dalát – felhasználva azt a kampányában –, most megjelent Homegrown (Hazai termés) című albumán érzelmi töltetű privát szívügyét tette közkinccsé, amolyan csöndes, megkésett üzenetet a járvány idején.
Neil Young sosem volt könnyen címkézhető figura. Az első, jelentősebb sikerű formáció, amiben felbukkant, a tehetségektől és egóktól hamar szétfeszült Buffalo Springfield volt, de feltűnt Woodstockban is a szupersztár státusba emelkedő Crosby, Stills, Nash & Young tagjaként. Szólókarrierje kezdetétől, 1968-tól pedig egyaránt releváns megjelenései vannak törékeny, félakusztikus folk-country lemezeken, illetve pszichedeliába átfordult, punkattitűddel odakent fajsúlyos, elektromos töltésű megmondóalbumokon.
Előadásmódjától nem áll távol a nyers, rögtönzött forma, a csiszolatlanság, a rizikót is bátran vállaló kísérletezés sem. Kedvenc „hangos” kísérő zenekara, a Crazy Horse eredetileg intuitív és zajos garázstrió volt.
Az egykori Buffalo Springfield legismertebb dala, a For What It's Worth:
Az 1990-es évek elején sok mindent felülíró és újradefiniáló grunge- és alterhullám vezérhajói – a Pearl Jamtől a Sonic Youthon át a Soundgardenig – megtalálták maguknak Neil Youngot mint hivatkozási pontot. Szomorú tény, hogy Kurt Cobain, a Nirvana frontembere, aki 1994-ben öngyilkos lett, búcsúlevelében külön is kitért a Hey, Hey, My, My soraira: „Jobb gyorsan elégni, mint lassan elhervadni.”
Nem könnyű teher az efféle hivatkozás, márpedig Neil Young dalait épp ezek a terhek súlyozzák és teszik hitelessé. A Homegrown persze értékelhető úgy is, mint keserédes hangokkal – Love is a Rose (A szerelem egy rózsa), White Line (Fehér vonal), Little Wing (Kicsi szárny) – és szívbe markoló eltávolodáshimnuszokkal – Separate Ways (Külön utak), Try (Próba) – operáló dalgyűjtemény.
A Hey, Hey, My, My koncerten, 1991-ben:
Az album születésének időszakában, 1972-től 1974-ig Neil Young épp viharfelhőktől borús korszakát élte. Nyilván nem függetleníthető ettől az a tény, hogy maga a kor is az 1960-as évek nagy hippiálmaiból való kiábrándulás és kijózanodás ideje volt. Mondhatni, sorsszerű szószólója lett Neil Young annak a generációnak, amelynek a Manson-gyilkosság, a Watergate-botrány, a szégyenteljes vietnámi háború utáni időket kellett már keserű kifejletként és keretként elfogadnia.
Budapesten is kitart a jó minőség mellett Wolfgang Puck és fia, Byron Lazaroff-Puck – deklaráltan meg is kérik az árát. A világ egyik legismertebb séfje ma is töretlenül aktív a globális étteremhálózatának ügyeiben, de a Spago éttermeket már fiára bízza. Apát és fiát a menü összeállításáról, az öröklés terhéről, egymással való viszonyukról és arról is kérdeztük, milyen kést használnak. Arról is szó esett, hogy miben erősek a budapesti piacok.
