Bár a háború átrajzolta az április 3-ai választás horizontját (hiszen egy döntően belpolitikai eseményt döntően külpolitikaivá tett), egy dolog mégis megmaradt, s ezen a háborús események sem változtattak. Ez pedig a magyar társadalom és a magyar politika végletes megosztottsága. Szaktudományunk, a politológia ezt
polarizációnak nevezi, és akik a témáról az elmúlt években írtak, megállapítják, hogy a polarizáció Magyarországon különösen magas.Ha pedig magas, akkor április 3-a után is így lesz, függetlenül attól, meddig húzódik el a háború, illetve hogy ki nyeri a választást. Természetesen látjuk, hogy az ellenzéki kampány integráns része, hogy ha az ellenzék kerül hatalomra minimum visszaszorítja, de jobb esetben („szeretetország”) meg is szünteti a kettéosztottságot. Ezt a célt ugyan nem tartjuk reálisnak, azt azonban igen, hogy elgondolkodjunk a jelenségen. Vajon tényleg annyira végletesen rossz a helyzet, mint ahogy ezt sokan gondolják, s ha igen, vajon mi ennek az oka, és esetleg vannak-e ellenszerei?Erről szól ez a háromrészes írásunk. Abból indulunk ki, hogy a magyar közéletnek valóban irracionálisan erős a megosztottsága, és ez nem jó dolog. De nem értünk egyet azokkal, akik a megoldást pusztán egy kormányváltással hozzák összefüggésbe. Nem; itt sokkal mélyebb dolgokról van szó. Abban bízunk, hogy a háború árnyékában is van értelme beszélni a jelenségről, és azt ígérhetjük, hogy nem a megszokott magyarázatokkal hozakodunk elő, hanem a probléma összetettségére igyekszünk rávilágítani.A tanulmány első, második és harmadik részében egy-egy általunk
mítosznak tekintett megközelítéssel nézünk szembe. Az első részben azzal a mítosszal, hogy a polarizáció a Fidesz kormányzása alatt, 2010 után erősödött meg és vált szinte elviselhetetlenné. Beidézünk majd ezt cáfoló kutatásokat, és azt vizsgáljuk, hogy milyen okok vezettek oda, hogy a polarizáció (nemzetközi és kelet-közép-európai összehasonlításban) már 2010
előtt is nagyon erős volt. A tanulmány második részében azt a mítoszt igyekszünk cáfolni, hogy a Fidesz populista fordulata eredményezte a polarizáció felfutását. Természetesen 2010 után romlott a helyzet, de szerintünk a populizmus inkább
következmény, mint ok. A helyett tehát, hogy a populizmus és az autokrácia jól ismert elméleteinek nyomvonalán indulnánk el, rávilágítunk arra, hogy a polarizáció oka nem a demokrácia felszámolása, hanem a demokrácia radikálisan eltérő
értelmezése. Ez azt jelenti, hogy mivel a modern demokráciák két elemből (liberális és demokratikus) tevődnek össze, a társadalom és a politika számára nagy kihívás, hogy e két elem összeegyeztetéséről hogyan vélekednek. Állításunk az lesz, hogy 1990 után egy ideig (amíg a demokrácia „jelző nélküli” foglalom volt) az „összeegyeztetés” sikerült, ám az időben előre haladva egyre inkább kitűnt, hogy vannak, akik a
demokráciára, míg mások a
liberalizmusra helyezik a hangsúlyt. Ebből aztán a két fogalom szélsőséges konfliktusa adódott, ami Nyugaton sem ismeretlen, de nálunk mégis sokkal intenzívebben jelentkezett, mint másutt.Végül dolgozatunk harmadik részében azon a mítoszon igyekszünk túllépni, hogy a polarizáció pusztán az elmúlt 30 év felől megérthető lenne. Természetesen az elmúlt évtizedeknek döntő a jelentőségük, de nem adnak
teljes magyarázatot. Ezért gondolatmenetünkbe bekapcsolunk egy
történelmi megközelítést is. Kifejtjük majd, hogy a politikai konfliktusok és a politikai polarizáció hátterében ráadásul egy
kulturális megosztottság áll, ami a magyar politikatörténet állandó sajátossága, csak rendszerről rendszerre más alakban áll elénk. Bemutatjuk az elmúlt évszázadot, határpontokat jelölünk ki, és megnevezzük az ellentét pólusait és szereplőit. Előadjuk, hogy az átmenet idején ezek a pólusok (például a népi-urbánus vagy a konzervatív-liberális ellentét) felszámolhatónak tűntek, de egyben kimutatjuk, hogy a történelmi folytonosság erősebbnek bizonyult, mint a diszkontinuitás, így ezek a folytonosságok, immár új alakban, új témák köré csoportosulva és új szereplők részvételével jelentkeztek. Tanulmányukban arra jutunk, hogy csakis akkor van esélyünk megérteni a növekvő polarizáció okait és egyáltalán magát a polarizációt, ha ezeket a szélesebb összefüggéseket is mérlegre tesszük.A Konklúzióban végül felvetjük a polarizáció
csökkentésének rendkívül bonyolult ügyét. Erről az a véleményünk, hogy ezt csökkenteni – bármennyire is ambíciója – nem tudja a politika. Eleve árulkodó, hogy egyáltalán vannak a polarizáció
felülről való csökkentésének hívei. Természetesen értjük, hogy 12 éves Fidesz-uralom után az ellenzékben lévők a puszta váltástól egyben a polarizáció felszámolását remélik. De ez egy utópisztikus várakozás. Ha a mércénk Nyugat-Európa, és ha valaha szeretnénk az elmúlt évtizedekben megbomlott liberalizmus-demokrácia nexust helyreállítani, ahhoz az
egész társadalom másfajta működésmódjára lesz szükség. Természetesen tanulmányunkban nem adunk sorvezetőt erről – ez túlzott önbizalomra vallana –, csupán jelezzük, hogy a polarizáció jelenlegi formája és a nyugatosság gyenge szintje között összefüggést látunk, ami minket elgondolkodtat. A feladat ebből adódóan vagy a nyugatosság újragondolása; vagy annak belátása, hogy Magyarország nem olyan, mint vágyainkban szerepel; azaz nem teljesen nyugatos, igaz nem is keleties ország, hanem a kettőnek valamilyen sajátos egyvelege. Szívesen hajlanánk arra, hogy inkább az előbbi igaz, de realitásérzékünk inkább a második verzióhoz áll közelebb.Mindezeket előre bocsátva fejtjük ki téziseinket, bízva abban, hogy a polarizáció, és a „két Magyarország” jelenségét az eddig megismert magyarázatokhoz képest új elemekkel gazdagíthatjuk.
