Csizmadia Ervin: Ellenzék és társadalmi beágyazódás

Az elmúlt hetekben rengeteg elemzés született arról, hogy az ellenzéki pártoknak mi mindent kellett volna tenniük ahhoz, hogy közelebb lépjenek a magyar társadalomhoz, és megértsék annak pszichológiáját. A sok elemzés egyelőre nem vezetett különösebb tanulságokra. Ráadásul lehet olyan érzésünk, hogy egy olyan filmet látunk, amit már (nem is egyszer) láttunk, hiszen az ellenzék térfelén 2014-ben és 2018-ban is megfogalmazták, hogy szükséges jobban érteni ezt a társadalmi pszichét. Aztán 2022-ben megismétlődött ugyanaz, ami korábban, s elhangzottak ugyanazok a diagnózisok.

Mindebből egy voltaképpen egyszerű kérdés adódik: ha az ellenzéki oldal képviselői tisztában vannak azzal, hogy ha minden a társadalomhoz, a közönséghez, a választókhoz való viszonyon fordul meg, hogyhogy nem sikerül mégsem ezt a viszonyt megváltoztatni? Politikai tehetség híján van az ellenzék? Vagy az „örökös kormánypárt” erőszakossága akadályozza meg azt, hogy az ellenzék kibontakozzék?

Tóta W.: Majd legközelebb

Magyarország mert nagyot álmodni. Készen kell állni a kijózanodásra. Vélemény.

Természetesen egyik kérdésre sem adhatunk igenlő választ, mert bár – politikai preferenciái szerint – kinek-kinek szimpatikus lehet az a magyarázat, hogy az ellenzék en bloc tehetségtelen vagy az, hogy a kormánypárt diktatórikus, nem hinném, hogy ezzel elintézhetnénk ezt a bonyolult kérdést. Az ellenzékiség és a közönség viszonyának mélyebb rétegeiről van ugyanis szó. S már csak azért is beszélnünk kell erről, mert, ha az 1867 utáni hazai politikát nézzük, akkor azt találjuk, hogy „felborul a pálya”, az egyes korszakokban szinte mindig örökös kormánypártok vannak, s az ellenzék a legtöbbször csak ácsingózik a hatalomra kerülésért.