A zenekar tagjai sem szerették, de ez a lemez volt a Pink Floyd nagy sikerének előfutára

Húszfős kórus, tíztagú rézfúvós szekció, egy csellista, mindenféle zajok és zörejek, instrumentális zene – mindez 24 percen keresztül. Rendhagyó ez a felállás egy rockkoncerten, meg is hökkent a közönség fél évszázada, amikor a Pink Floyd néhányszor előadta az Atom Heart Mothert. A darab az 1970-ben megjelent, azonos című lemez teljes A oldala, és talán fél tucatszor lehetett élőben hallani.

A szvit eredetileg 16 tételből állt, de a felvételek során hatra szorították le. A felúszó kezdeti szintetizátorhangot erőteljes rézfúvós betét töri meg, majd nyerítés, robbanás, motorhang, ütlegek hallatszanak, a Hammond-orgonát lírai csellófutamok váltják. Éteri kórus lép be, közben szinte sír a szólógitár, disszonáns hangok jelennek meg, erősödik a szintetizátor, félelmetes zörejek, sikítások, beszédfoszlányok, elsöprő fúvósok törnek elő, az egész egy horrorfilm aláfestő zenéjének is beillene.

Helyenként mintha klasszikus kortárs zene szólna, repetitív részekkel, Philip Glass vagy Steve Reich darabjaira emlékeztetve, váratlanul robbanásszerű, majd éles hangok szakítják meg a helyenként dzsesszes orgonajátékot, vissza-visszatér az alapdallam, és végül váratlanul teljes csend áll be.